
Gonda Diána: Halloween
– Halloweenkor félni kell – felelte a legcsábosabb hangján. A sofőr cinkosan a lányra nézett, és bekapcsolta a műszerfalon a rádiót. Lágy countryzene töltötte be az egész fülkét.
a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
– Halloweenkor félni kell – felelte a legcsábosabb hangján. A sofőr cinkosan a lányra nézett, és bekapcsolta a műszerfalon a rádiót. Lágy countryzene töltötte be az egész fülkét.
Június elejére a járvány görbéje elindult lefelé, és a betegedési és halálozási számok is minimálisra csökkentek. A kormány úgy döntött, az idősek már nincsenek veszélyben.
Ma is érzem a lökés erejét, ami a falhoz taszított azon a verőfényes, tavaszi délután, most is látom a már nemlétező lila foltot a bal lapockám alatt, hallom a segítő mondatát a 112-t tárcsázva, látom a kislányom riadt őzikeszemét.
A jobb csuklóm biztosan eltörött, ilyen szögben normál esetben nem tudnám behajlítani, a vállam pedig kicsavarodott. A bal lábam térdből leszakadt, a jobb szintén nagyon furcsán áll, egész biztosan elszakadtak az ízületek.
Én nem tudom, milyen félni, egyszer féltem csak, amikor ötévesen eltévedtem az égig érő kukoricaszárak labirintusában, és a levelek dühösen összehajoltak a fejem fölött. De amikor az udvaron zenekart játszottunk, és két üveget egymásnak ütöttem, hogy zengjen csak, mint a cintányér, és az üvegek ripityára törtek, akkor nem féltem.
Még sosem ivott sört. Az apja szerint amúgy is csak középiskolás korára érik meg rá az ember.
Nehéz évet zárunk. Zolika most jött ki a börtönből, ahol olyan gazdasági tevékenységért kapott letöltendőt, amiért felsőbb körökben csak egy vállveregetés járna.
Hirtelen a Csatos Manci jelent meg előtte, aki az ostrom után, február végén egy este tépetten, semmibe révedő szemmel esett be a kapun és a ház asszonyai próbáltak segíteni neki. Alig maradt ruha rajta, véres volt a combja, és egykor szép kontya a vállán hevert szanaszét.
Kicsi fiú nem sír, mondja a medvés katona, és a kezembe nyomja a csokit, már ki van bontva, látszik a végén a foga nyoma, de nem baj, beleharapok, furcsa az íze, csoki ízű, mégis csíp, már ettem ilyet Zolikáéknál.
Csak ülök az ágyad szélén, és nézlek. Milyen szépen kisimult a hófehér bőröd, újból fiatalnak tűnsz, kifejezetten jól áll neked, hogy ledobtál 70 kilót. Ha hazajönnél, adnék kölcsön neked ruhákat.
Még öt perc, és odaér. Hányszor beszélgettek erről! Hányszor félt ettől! Amikor melltartó nélkül vette fel a topját. Amikor erősen húzta ki a szemét és rúzsozta ki a száját.
A városka – alföldi testvéreihez hasonlóan – úgy terült szét, ahogy a tükörtojás a serpenyőben. Eltartott egy darabig, míg a szélére értem.
„Mégis mi tart ennyi ideig? A hónaljszőrt lekapni egy, max. két húzás, öt perc, nem háromnegyed óra!” Előző héten is: egy öltönyös tag egy óra huszonkét percen át volt benn Irénnél!
A regényekben gyorsan sütnek egy kis halat, párolnak hozzá zöldséget, és kész a vacsora. Nem derül ki a gondosan egymás mellé illesztett mondatokból, hogy ez akár több mint egy órás művelet is lehet, nem beszélve az utána következő takarításról.
Éjszaka az erdőben minden zaj barátságtalan. Reccsenés, zörrenés, zizgés, mind veszélyt jelent, és ezekhez ráadásul csatlakoztak a hangok, amiket a tanárok vezetésével követni kellett.
Most pedig én fogom lefotózni a te meztelen részegségedet, ahogy te az enyémet a régi rohadt időkben, és én is mindenkinek mutogatni fogom.
Tudtam, hogy még nincsen stricije, akitől tartanom kéne. Bíztam benne, hogy van annyira eszes, hogy erről nem fog beszélni, és elfelejtjük az egészet.
Nem akarom az élve eltemetett énemet összeolvasztani a lóval! Egyáltalán, úgy akarok az álmomra gondolni, mint a valóság egy kimerevített képére, amit nem „megoldani” kell, hanem elfogadni!