
Pölös-Marton Zsófia: Lufik
Meg akarnak felelni a homlokzatomnak, annak udvarolnak, amit én láttatok magamból: tágas, világos rendelő, lakásnak álcázva a belvárosban, referenciák a honlapomon.
a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Meg akarnak felelni a homlokzatomnak, annak udvarolnak, amit én láttatok magamból: tágas, világos rendelő, lakásnak álcázva a belvárosban, referenciák a honlapomon.
Elindul a felvétel. Nem olyan, mint egy film, sajnos. Inkább, mint az élet. A tetejébe a miénk.
A jobb keze mintha lendülne is előre, felé, de aztán váratlanul megakad a mozdulat, csak hátrasimítja a haját. A mozdulat, mint mindig, szíven üti. A finom, hosszú ujjak, amikkel bársonyos melódiákat lehetne zongorázni, belesimulnak abba a dús barna hajába.
Figyeljük meg, hogyan változik meg a mondat jelentése, ha kicseréljük benne a nő szót. (A férfi szót most hagyjuk, bár természetesen azt is számtalan, stílusértékében merőben más kifejezéssel tudjuk helyettesíteni. Pl. „Az anya nő, az apa állat.”)