
Bíró Adrienn: Klasszikus
Próbálta elképzelni, hogy a felesége sárga gumikesztyűt húz a gyönyörűen manikűrözött kezére, majd leguggol és nekiáll egy kefével a slozit tisztogatni. Annyira komikus gondolat volt, hogy felröhögött.
a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Próbálta elképzelni, hogy a felesége sárga gumikesztyűt húz a gyönyörűen manikűrözött kezére, majd leguggol és nekiáll egy kefével a slozit tisztogatni. Annyira komikus gondolat volt, hogy felröhögött.
Előtte volt a minta. Látta minden nap. Először csak egy sör, aztán több. Majd jöttek a felesek, később már a nap is úgy indult. Volt, hogy iskolából hazaérve, délután kettőkor, a ház előtti kerítésbe kapaszkodva találta meg a saját vizeletében úszó, összefüggéstelenül óbégató apját.
Elismeréssel adózott a festmény közepén tornyosuló férfialak erejének és nyilvánvaló bátorságának. Várta, hogy elöntse lelkét valamiféle megkönnyebbülés, de hiába, a mindent átmosó, megváltó érzések nem keltek életre benne.
A felesége világéletében körültekintő utazó volt. Minden indulás előtt az íróasztal fiókjában hagyott egy borítékot a teendőkről és tudnivalókról, arra az esetre, „ha velem valami történne”, és persze a távolléte minden napjára adott utasításokat. Mintha az élet nélküle nem is folytatódna.
Nincs rosszabb annál, mint a szeretteink mellett magányosnak lenni.
„Tudod te egyáltalán, mit csinál egy szociális munkás? Hogy milyen lecsúszott emberekkel kell bajlódnia? Nem adok neked egy évet sem ezen a szakon!” Ez tizenkét éve volt. Azóta hordozza magában ezeket a mondatokat.
Érzem, ahogy a kötél lendül egyet, a cipőm orrával próbálom megtartani magam, de megcsúszik a talpam. A büdös francba, hallom fentről Pista bácsi hangját, jaj, csak óvatosan, kiabál anyu, jó érzés, hogy aggódik.
A téglaépület mögött a kerítés, egészen a töltésig, szabad járást engedett. Kevesen sétáltak arra. A begyűjtöttek inkább ültek és vártak. Beosztották energiájukat, tartogatták a hallomásból ismert, könyörtelen, embert próbáló, hosszú vonatútra.
Csak panaszkodni tudsz? Ez hír? Ilyenekkel foglalkozol? Ne haragudj, de dolgom van, nem érek rá ezt hallgatni, dorgálja le őt, pedig Lívia – egyre jobban szorongva – igyekszik figyelni arra, mit mond.
Kedvenc úticélod az Óperenciás-tenger legkisebb szigete, a Banán-sziget volt, meséid is mind az ottani életről szóltak. Kezdetben csak nevettem rajta, hisz se Óperenciás-tenger, se Banán-sziget nem létezik, ám egy idő után kezdtem hinni neked.
Pár nap híján egyszerre szakadt el a térdszalagunk. Neki az edzésen, úgy mondta, kitörés közben. Én csak elestem a buszon, miközben a hosszú fémkígyóként tekergő Ikarusz csuklójában egyensúlyoztam.
Csak egy kanállal kéne ennem, nem többet, csak egy kicsi kanálkával, legyek jó kislány és nyissam ki szépen a számat, de a szám nem mozdul és nem érez, elzsibbadtak benne az ízek.
Az ablaktörlőn még nem cserélted ki a gumit. Nyikorog, minden törlésnél. Egyszer megkérdeztem, mikor veszel újat. Azt válaszoltad, hogy ne pofázzak bele
– Normális vagy? Nem érted, amit mondok? Kurvára nem értesz a kutyákhoz, mondom, hogy fogd vissza, mit csinálsz?! Nem úgy kell! Add ide! Add már ide…
Annyira más voltál, mint én. Te vicces, vagány és cserfes. Mindenkivel el tudtál beszélgetni. Én meg pont az ellenkezője: félénk, visszahúzódó és magamnak való.
Az jár a fejemben, hogy ha a másik kereszteződés felé mentünk volna, ahol jelzőlámpa is van, már rég kint lehetnénk. De nem mondom ki hangosan, nem szoktam beleszólni a döntéseibe.
Beszélnem kell a főnökömmel, délután állásinterjút kell tartanom, egy ismerősöm jelezte tegnap, hogy fel akar majd hívni… Semmi fontos, amiért hamar el kéne hagynom a házat.
Apró helyiség, benne cingár férfi, molett nő. A férfi – fiatalabb, alacsonyabb, mint a nő, mégis erősen kopaszodik – ordít, hadonászik, lobog a nyakbaakasztó, csörög rajta a kulcs, villog a névtábla műanyag tokja.
Ilike a nappaliban zokogni kezd, és azt kiabálja, hogy akkor én csak kaland vagyok, hát ennyit érek, akkor maradj azzal a tehénnel, és kirohan az előszobába, feltépi a gardrób lamellás fenyőfa ajtaját, leakasztja a pulóverét a vállfáról, a vállára dobja, lehajol és elkezdi fűzni a cipőjét.