Ma is reggel négykor szólalt meg az ébresztő harang. Erős morajlására lehetetlen volt nem felkelni.
Kikerestem a kétszer nagyobb méretű pólót, a lógó nadrágot, és a fürdőbe indultam. Megnyitottam a csapot; a hideg víz gyorsan folyt a vödörbe, amiből megmosakodtam, majd felöltöztem.
4:30-ra a meditációs teremben kellett lenni.
Mindenkinek megvolt a helye. A segítők figyelték, ki hiányzik, majd elmentek a szobájához, hogy felébresszék, vagy megnézzék, miért nem jelent meg a reggeli meditáción.
Az első ülés 6:30-ig tartott.
A menstruációm második napján voltam. Kicsit görcsöltem, de nem volt nálam fájdalomcsillapító, így csak összeszorítottam a fogam. A hátam már nagyon fájt; nem is tudtam, melyik ülésben kellene elhelyezkednem, amiben majd benne tudok maradni egy-két órát.
Kis mozgolódás után „szavaztam” egyre, lecsuktam a szemem, vettem egy mély levegőt, és elkezdődött a mantra.
A fülem már hozzászokott. A testem szinte hullámzott tőle. Mintha az idő is gyorsabban telt volna; a fájdalom elfogadása valahogy felülírta a szenvedést. A filozófia szerint meg kellett tapasztalnunk, hogy minden elmúlik. A fájdalom is.
6:30-kor reggelizni mentünk.
Mint minden nap, ma is csak egy keveset vettem mindenből, mert fogalmam sem volt, milyen ételeket tettek ki. Nem egy hotelben voltunk, és semmi sem volt feliratozva. Az ételeket az étkező közepén, egy asztalon helyezték el, büfészerűen. Körbeálltuk az asztalt a tálcáinkkal, és csendben szedtünk abból, amit enni szerettünk volna. A székek a fal felé voltak fordítva, hogy étkezés közben se nézzünk egymásra, így elkerülve a verbális és nonverbális kommunikáció minden formáját.
Egyedüli külföldi voltam a Dhamma Vipula Vipassana Meditation Centerben, Navi Mumbai nyugati részén, egy dombtetőn, körülbelül hétezer kilométerre az otthonomtól, harminckilenc másik nővel és negyven férfival. A tíznapos tréning alatt az úgynevezett “emelkedett egykedvűséget” kellett gyakorolni, elfogadni mindent úgy, ahogy van. A többiek úgy ültek le törökülésbe az első napon, mintha ebben a pózban jöttek volna világra. Én már az első órában azon gondolkodtam, mikor lehet lefeküdni.
Visszatérve a nyolcadik naphoz: ugyanúgy kezdődött, mint az előzőek, de a meditációban már sokkal jobban haladtam. Az idő gyorsabban telt, belejöttem a napi rutinba, megszoktam, hogy a fájdalom is elmúlik egy idő után.
Az udvaron a sétán olyan volt, mintha mindent éreznék, látnék, hallanék. Mintha egy lennék a fával, a szellővel, az alattam lévő földdel. Fél óra volt a reggeli szünet, a reggeli után mentünk ki. Volt egy járda, nyilakkal. Azért, hogy ne nézzünk egymásra, csak egyfelé lehetett menni.
Egy irányba.
Mint az életben.
Nem lehet visszafordulni.
Ezen a napon mehettünk először a templomi cellákba meditálni. Kis szobák voltak; bevihettük a meditációs párnát, és gyakorolhattunk teljesen egyedül.
Izzadtam a cellában a mumbai melegben, és az izzadságcseppek, ahogy végigfolytak a hátamon, olyanok voltak, mintha valaki finoman csiklandozna.
Az érzések felerősödtek. Mintha éreztem volna, hogy folyik bennem a vér, hogy ver a szívem.
A levegő be- és kiáramlására figyeltem. Közben végigfuttattam magamon a figyelmemet tetőtől talpig, majd talptól tetőig. Minden testrészt meg kellett figyelni addig a pillanatig, amíg nem éreztem ott egy enyhe érzetet.
Aztán elindult a hullám. Olyan volt, mint amikor kellemesen kiráz a hideg. Fentről lefelé, majd lentről felfelé.
És egyszer csak eltűnt a fizikai valóság.
Könnyedséget éreztem. Mint egy narancssárga erőgömb – szikrázó, élő. Eggyé váltam vele.
Nem volt múlt, nem volt jövő. Nem voltak aggodalmak, megbánások, félelmek, fájdalmak vagy örömök.
Csak az a pillanat.
A meditáció végét jelző gong hozott vissza a valóságba.
Kinyitottam a szemem.
Meghatódtam. Egy könnycsepp folyt le az arcomon, elmosolyodtam.
Hatalmas békét éreztem – békét a múlttal, a jelennel és a jövővel.
És azt, hogy ezen a napon találkoztam a lelkemmel.
Fotó:냥이 고, kép forrása: Pexels