A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett, a díjátadón elhangzott alkotás.
Dobol az ablakon az eső, elmosódnak odakint a Honvéd utca halványsárga házai. Vagy ez a Szalai? Megkérdezi majd Annát, ha jön délután Botikával.
De nem, hiszen Anna Svédországba költözött, Botond pedig már felnőtt, Rómában hallgatja a jogot.
Magda bizonytalanul szétnéz a nappaliban. Mustársárga fotelben ül. Jó, ez legalább ismerős. Mindig ebben pihen. Fel kellene állnia, kimenni, hogy könnyítsen magán, de rettenetesen lüktet a bokája, mindkét lába duzzadt, mint a kelt tészta; mondta is a Sümegi doktor, hogy kérjen időpontot elektrokardiomicsodára, csak hát a Sümegi doktor az kijár házhoz, az elektrokardiomicsoda meg nem ballag fel a harmadik (negyedik?) emeletre.
Még mindig nem tudja, melyik lakás ez. Porcelántányérok a falon, az ablak mellett faragott kredenc, benne régi poharak és megsárgult fényképek: Boti az óvodai csoportképen, az általános iskolai ballagásán, az érettségi bankettjén… És ők ketten, Lacival. Műteremben feszítenek az esküvői csokorral, Magda szeme csillog, ó, mennyire csillog, benne a vágy, hogy meghódítsa a világot. Aztán nyaralások, ünnepek. Életük mementói. Az utolsó közös családi ebéd, Annával és Botival, Laci is ott van még, de már kifacsart a mosolya.
Akkor ez itt a Honvéd utca, hát persze, a Szalai meg az ott, az ebédelős képen, abba a konyhába befért a kredenc, de hát még ketten laktak benne, Lacival… Magda szíve összenyomorodik.
Ennyi az élet. Esküvői fotó, családi nyaralások. Gyomorrák.
A menyasszonyi fátylát nézi a képen, tettvágytól ragyogó szemét. Akkor még szabad volt. Most már a fotel foglya, és a fotel szigorú börtönőr. Magda csak reménykedni mer, hogy pár percre szabadon engedi, amikor már nagyon hajtja a homoktövis (kamilla?) tea. Vagyis tulajdonképpen most. Szorít a hólyagja, és rossz vége lesz, ha nem indul el időben a WC-re.
(meg az elektrokardiomicsodára)
Ha itt lenne Anna, segítene, de már vagy fél éve nem tette be hozzá a lábát. Vagy több?
Bizonytalanul körülnéz, de Anna nem ugrik elő a sarokból, és nem támogatja ki a mosdóba. Úgy csurgott ki az életéből ő is, meg Boti is, ahogy a fejéből a tegnap. Ahogy az eső csurog az ablakon.
Hogy szerette régen az esőt!
Hátradől, a szemét lehunyja. Újra kislány. Kacagva táncol a nyáresti zivatarban a pitypangok között, arcát hűsítő cseppek mossák, meztelen lábujjai közt iszappá olvadnak a szikkadt göröngyök
(a föld az agya épp föloldódik az idő záporában)
de a régi emlékek még kitartanak, lecsepegnek a tudat ciszternáiba, ott összekeverednek, és néha felhömpölyögnek: ilyenkor Magda táncol az esőáztatta tisztáson, Laci tébolyultan ropja vele, és a tábortűz kihamvad, ahogy a zsarátra telepszik a gyomorrák; aztán már Boti ballagásán ücsörög
(a mustársárga fotelben)
ballag már a vén diák, tovább, tovább, ó, a saját ballagásán hogy zokogott, potyogtak a könnyei, mint az ablakra az eső, a régi pajtásokkal akart maradni, örökre csak velük, de már azt sem tudja, melyik él még
(már nem ők a fontosak hanem hogy addig béklyózza-e a fotel amíg le nem csurran a belső combján a vizelet)
felrémlik az anyja: puha keze, füstös hangja, az ő holdkerek arcát még fel tudja idézni
(csak az ételhordó futárét nem akit minden nap lát)
anyám, anyám, de jó lenne visszabújni beléd, újra megszületni, esőben táncolva lenni szabadnak, mindent máshogy csinálni
(felgyújtani az összes mustársárga fotelt)
és csillogó szemmel meghódítani a világot.
Magda elszenderedik. Álmában nyári eső csurran a belső combján.
Fotó: Faruk Tokluoğlu, kép forrása: Pexels