A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatának különdíjas alkotása.
Az én rabruhám nem csíkos. Nem is narancssárga. Még csak nem is látható. Mégis, mint egy súlyos köpenyt cipelem magamon. Néha könnyebb, néha nehezebb, de mindig ott van. 6 éves koromban került rám. Tél volt.
Akkor
Hideg van, még megvan a hó, ami pár napja esett. Lent ténfergek a lépcsőház előtt, egyedül. Egy nyamvadt kis hógolyót szorongatok, eldobom, újat gyúrok. Nemsokára kész az ebéd, és felmegyek. A negyediken lakunk. Nem tudom, mit kezdjek magammal. Körbenézek. Jó időben rengeteg gyerek játszik itt, de most teljesen üres a tér… Hol vannak az emberek? Óriási a csend, amitől valahogy rossz érzésem támad.
Ahogy egyszer felnézek, előttem, a parkoló szélén, a zöld konténerek mögött meglátok valakit. Nem tudom ki ő, nem ismerős, bár az arcát nem látom jól. Zavarba jövök, mert nem mozdul. Csak áll a szemetesek mögött, és bámul rám. A hasam furcsán összerándul.
Fél szemmel oldalra pillantok, de a bácsi nem mozdul. Oda-oda nézegetve próbálom felmérni, hogy mit csinál, de nem akarom, hogy észrevegye, őt nézem. Barna nadrág és sötét kabát van rajta, de az arcát nem látom jól, ahhoz túl messze van. Nem indul el felém, így kicsit megnyugszom.
Mikor legközelebb felnézek, már látom, hogy lépéseket tesz, ezért úgy döntök, hogy talán jobb, ha mégis hazamegyek. Nem futok, lépésenként haladok a ház melletti vékony járda hosszú lépcsőin.
Mikor a ház ajtajához érek, a vállam mögött hátrapillantok, és látom, hogy az idegen utolér, épp mögöttem van. Most már egészen fáj a hasam, remegek, zavarban vagyok. Becsengetek, nyitják az ajtót. Meghúzom a bejárati ajtót, és a lábam a bezáródó ajtó elé teszem, amíg bebújok a résen. A bácsi rám néz, és mosolyogva kérdezi: Kislány, beengedsz?
Félénken, szó nélkül bólintok, és nyitok még az ajtón, hogy utánam be tudjon jönni.
A lépcsőházba érve csak előre figyelek. Minden lépésnél mereven bámulom az éppen aktuális kék linóleumos lépcsőfokot. Menet közben érzem, hogy a bácsi közel van hozzám, és azt is, hogy engem néz.
Az ötödik lépcsőfok körül a férfi megérinti a vállam és hozzám szól.
– Kislány! – nem fordulok meg, próbálok úgy tenni, mintha nem hallanám.
– Kislány!
Hátranézek, de a bácsi nem ismerős. Nagyon felfelé kell néznem, hogy az arcát lássam, viszont a világosbarna bársonynadrágjának csíkjai örökre belém égnek.
– Nagyon szép kislány vagy. Itt laksz?
– Igen – alig hallhatóan, félve válaszolok.
– Hányadik emeleten?
– A negyediken.
Nem mozdulok. Ő elmosolyodik, és közben azt figyelem, hogy a bajusza hogyan kúszik a mosollyal az arca közepéig.
– Nagyon szép a ruhád. Biztos jó meleg. Megnézhetem, milyen belül? – Beszéd közben
mellém lép, és finoman szembe fordít magával.
Nem mozdulok. Nem mondok semmit. Nem kiabálok. Nem tiltakozom. A keze elindul felém, és nagyon lassan lehúzza a piros overálom cipzárját, egészen a térdem közepéig. A szememmel követem és figyelem, ahogy a cipzár elengedi egy-egy fogát, és így lassan teljesen szétnyílik rajtam a ruha.
– Tényleg nagyon szép kislány vagy.
Ránézek az előttünk lévő emeleti lakások zárt ajtóira, majd a többi emelet felé. Nagyon sok van még hátra a lakásunkig.
Váratlanul lehúzza a harisnyám a térdemig.
– Megengeded, hogy megnézzem a bugyid is? Az is biztosan nagyon szép.
Megint nem válaszolok, csak állok előtte némán, és zavaromban ide-oda forgatom a fejem.
Próbálok nem félni, de nem értem, mit szeretne. Megsimogat a bugyimon keresztül. Furcsa érzés, ahogy hozzám ér. Elveszettnek érzem magam, ahogy ott állok a lépcsőház kék linóleumos fordulójában, letolt nadrágban, két száradó muskátli között. Érzem, ahogy a könnyeim megállíthatatlanul, de némán folynak végig az arcomon.
– Nem bántalak, kislány, ne félj. Nem kell sírni.
Az arcomhoz ér, letörli a könnyeimet, és én a mozdulattól megnyugszom egy kicsit.
– Benézünk a bugyi alá is, jó? – nyugodt, barátságos hangon szól hozzám, de csodálkozva nézek rá.
A könnyeimen keresztül a tekintetem a ráncos arcáról és barna szeméről a bajuszára tér át. Innentől már csak azt figyelem.
A következő pillanatban lehúzza a bugyim. Fehér, elől egy kis nyuszi van rajta.
Egy pillanatig csak néz, aztán megsimogat. Valamelyik emeletről hirtelen csörömpölés hallatszik, gyorsan felhúzza a bugyimat, ráhúzza a nadrágot, de nem tűri be a pólót, és az overált is rám adja.
– Ez maradjon a mi titkunk, kislány, nem kell senkinek sem elmondani – mondja, és miközben mosolyog, a mutatóujját a szája elé teszi.
Bólogatok és szipogok párat. Aztán megfordulok, és bizonytalanul haladok tovább. Elmúlik a zaj, senki nem jön ki egy lakásból sem. Újra csend van.
Elhagyom a szintet, de a negyedik lépcsőfoknál az ismeretlen férfi újra a hátamhoz ér és megállít. Félek, de nem kiabálok.
– Kislány, mutatok valamit.
Nem akarok megfordulni, rossz érzésem van, ezért nem nézek hátra, bizonytalanul lépek előre még egy lépcsőfokot.
De ő nem adja fel.
– Nézz csak ide, kislány!
Megfordulok. A nadrág most rajta van úgy letolva, mint rajtam az előbb, az öve megadóan hajlik rá a lábfejére, ahogy a barna bársonynadrág szára és az alsónadrág is.
Felemelem a fejem, ránézek, és könnycseppek buggyannak ki a szememből. Némán folynak végig az arcomon, hallom, ahogy a végső koppanással a piros overálomra esnek.
Elfordulok és továbbmegyek. Reménykedem, hogy nem fog utánam jönni, de ő rendületlenül a nyomomban van, és közben folyamatosan beszél hozzám.
– Kislány, nézz csak ide. Nézz hátra egy kicsit. Na, kislány, nézz ide.
Érzem, hogy nem kellene. Óvatosan, bizakodva, szinte csak a vállam fölött nézek hátra, de ő még mindig letolt nadrággal, billegve lépked utánam. Ahogy megfordulok, gúnyosan felnevet.
Ekkor valamelyik lakásból újra zaj szűrődik ki. Lehajol, és felhúzza a nadrágját. A bársonynadrág kis csíkjai határozottan állnak vigyázzba. Meghúzza az övet, rám néz, és igazít még kicsit az én ruhámon is.
– Pssszt, tudod. Nem kell elmondani, kislány.
Az emelet felé fordít, finoman lök egyet a vállamon, és elindulok. Nem nézek hátra, de hallom, ahogy ő is lép néhányat, aztán csend lesz. Furcsa, hogy nem hallom a lépteit lefelé, de nem fordulok meg, nem akarom, hogy újra megállítson, megyek tovább.
Az utolsó fordulóban óvatosan megfogom a lépcsőházon végigfutó korlátot, és lassan hátranézek. A bácsi eltűnt.
Ahogy belépek a lakásunkba, a konyha felé megyek. A főzés miatt nehéz a levegő, az ablakot beborító párán vékony csíkokban tör utat magának a víz.
– Ágnes, mi a baj? – anyám aggódva néz rám, rögtön észreveszi a könnycseppek nyomait az arcomon és a furcsán összehúzott overált.
Megáll, lassan leteszi a konyharuhát, és felém jön.
– Na, mi történt? Mondd el nyugodtan. Nem lesz semmi baj – mondja biztatva, és megpróbál nyugalmat erőltetni a hangjára.
– Egy bácsi levette a ruhám.
Most
Kék csíkos linóleumos lépcsőház, hányinger a kordbársony nadrágtól, vörös szőnyeg egy hosszú folyosón, nyomozó, képek és videók, egy tárgyaló, ahol kifelé menet anyám kezét fogva hátranézek, és ő, aki bilinccsel a kezén, világosbarna bársonynadrágban ül két rendőr mellett. József. Képzelődöm?
A pszichológus bíztat, járjak utána a részleteknek, töltsem ki a lyukakat. Iratokat keresek, kutatok, de több, mint huszonöt év nagy idő. A válaszokhoz nagyon lassan kerülök közelebb. Végül akkor hiszem el, hogy megtörtént, amikor a bírósági ítéleten látom a nevem. Néhány sorral alatta az ítélet: 2,5 év. Majd másodfokon másfél év. Nekem sokkal több idő jutott.
József örökre ott maradt azzal a kislánnyal együtt, abban a szűk lépcsőfordulóban. Én lassan, lépésenként jutok ki a fényre. A láthatatlan rabruha még súlyos a vállamon, de már tudom, hogyan kell lazítani rajta. A szabadságom nem a tagadás, hanem az erő, amivel minden reggel továbbmegyek. Megállok a lépcsőház ajtajában, felnézek, és bezárom. Hangosan kattan a zár.
Fotó: Zorica, kép forrása: Pexels