A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatának tényirodalom kategória-győztes szövege.
Az immunterápia sajnos nem hozott látványos javulást. Pár napig minden stagnált, a férjem állapota nem változott. Már-már kezdtük azt hinni, hogy talán stabilizálódik, amikor csütörtökön a semmiből óriási zuhanás következett. A kisfiam épp oviban volt és anya segített a háztartásban. Norbi eddigre nagyon legyengült, de még beszélgettünk reggel. Egyszer csak szólt, hogy hányingere van. Üres gyomorral kezdett hányni, előbb csak epét, aztán valami sötét, zavaros folyadékot, amitől rettenetes bűz áradt szét a szobában. Az elmúlás fémesen maró szaga volt. Norbi öklendezett és szenvedett, én pedig tehetetlenül tartottam a vödröt, törölgettem a homlokát és simogattam a hátát. Iszonyúan megijedtem. Éreztem, hogy ez most más, mint a korábbi rosszullétek. „Nagyon nagy a baj” – suttogtam anyunak remegve, miközben szaladtam a telefonért.
Felhívtam anyósomékat, hogy azonnal jöjjenek, mert a fiuk állapota kritikusra fordult, majd tárcsáztam a mentőket. Az esztergomi mentőszolgálat kocsija tíz percen belül megérkezett. A két mentős behozta a hordágyat, és megvizsgálták őt. Súlyos fájdalmai voltak, kábán feküdt az ágyon. A mentősök felajánlották, hogy beviszik a helyi kórházba, és gyomortükrözést végeznek, hogy kiderítsék, mi okozza a hányást. Elkerekedett szemmel néztem rájuk: „Komolyan azt gondolják, hogy egy végstádiumú hasnyálmirigyrákos ember gyomrát meg kellene tükrözni?” Láttam az ő arcán is az ijedtséget. Gyorsan megráztam a fejem: „Szó sem lehet róla! Nem akarjuk a tükrözést.” Norbi is összeszedte magát annyira, hogy szinte könyörögve suttogja: „Nem… nem megyek be az esztergomi kórházba…” A mentősök tanácstalanul összenéztek, de nem erőltették a dolgot. Adtak neki egy erős fájdalomcsillapító injekciót, majd közölték, hogy ők nem tudnak egyebet tenni, és elmentek.
Ott álltunk a hálószobában: a férjem kimerülten, összegörnyedve az ágyon, anyu és én rémülten mellette. Hamarosan befutott Anna és a sógorom is. Anyósom ekkor előállt az ötletével: „Van egy hely Budapesten, amit megnéztem… magánklinikának mondják, de valójában egy hospice-intézet. Oda fel tudnák venni Norbit, ha itthon már nem bírjátok.” Hallgattam, amit mond, de közben zakatolt az agyam. Eszembe jutott az ígéret, amit az onkológián tettek, hogy rosszabbodás esetén visszamehetünk hozzájuk. Gondolkodás nélkül tárcsáztam a korábbi kezelőorvosunk számát: „Doktor úr, kérem! Azt mondták, visszamehetünk, ha rosszul lesz a férjem. Most nagyon rosszul van, segítsenek rajta, kórház kellene…” A főorvos azonban száraz, kimért hangon közölte, hogy teltház van, nem tudják őt fogadni. Döbbenten kaptam levegő után: „De hát megígérték…” – kezdtem bele, de félbeszakított: „Sajnálom, nem tudunk mit tenni. Menjenek a területileg illetékes kórházba.” Még mondott valamit hűvösen arról, hogy most nem ér rá, aztán lerakta. Ott álltam a telefon szaggatott bíp-bípjével a fülemben, könnyekkel az arcomon, és fel sem fogtam, hogyan utasíthatnak el így. A dühtől remegve vágtam zsebre a mobilt. Tudtam, hogy valahogy el kell mondanom Norbinak: nem mehetünk vissza az onkológiai osztályra, ahol eddig voltunk.
Közben anyósom hajtogatta a magáét. „Beszéltem azzal a budapesti intézettel, várnak titeket ma este”. Norbi azonban hallani sem akart arról, hogy kimozdítsuk az ágyából. Félálomban, fájdalomtól kábán csak annyit mondogatott: „Itthon akarok maradni…” Rettenetes volt ezt hallani, mert tudtam, hogy minden vágya az, hogy a saját otthonában lehessen, ugyanakkor abban a másfél órás rosszullétben világossá vált számomra, hogy az otthoni ápolás meghaladja a képességeimet. Rá kellett döbbennem, hogy egyedül nem tudok többet segíteni, ha maradunk, napokon belül olyan fájdalmai lehetnek, amiket nem tudok majd csillapítani.
Fölmentem hozzá a szobába, és leültem mellé az ágy szélére, megfogtam a kezét, és halkan belekezdtem: „Kérlek, engedd meg, hogy segítséget kérjünk. Nem akarlak kórházba vinni, de van egy hely, ahol legalább a fájdalmat csillapítják. Én már nem merek egyedül maradni veled így… Kérlek, menjünk be, csak hogy könnyebb legyen neked.” Norbi lehunyt szemmel hallgatott és percekig nem válaszolt. A csend megfagyasztott. Hallottam a falióra ketyegését a szomszéd szobában, és a saját zakatoló szívverésemet. Végül nagyon halkan azt mondta: „Ha neked úgy könnyebb… menjünk.” Tudtam, milyen nehéz lehetett kimondania ezt az igent. Megsimogattam az arcát. Aznap először láttam a szemében elemi rettegést.
Innentől felpörögtek az események. Felhívtuk a magánmentő szolgálatot, akiket anyósom javasolt, és kértünk egy szállítást Budapestre. A mentő este kilenc körül futott be hozzánk. Addigra a gyógyszerek hatottak és a korábbi hányás csillapodott. A mentősök, két erős idősebb férfi, felcipelték a hordágyat az emeletre, aztán próbálták őt levonszolni a szűk lépcsőn. Norbi fel-felszisszent minden döccenőnél, láthatóan iszonyúan fájt neki a mozgatás. Én remegő kézzel szorítottam a vállát és próbáltam nyugtatgatni: „Mindjárt túl vagyunk ezen… mindjárt jobb lesz…” Legszívesebben kiabáltam volna a tehetetlenségtől. A sógorom ott állt mellettem és fogta a táskáinkat. Azon gondolkoztam, vajon mennyi gyötrelem fér bele egyetlen estébe. Amíg Norbi a hordágyon fekve a mentőautóhoz került, mi ketten a bejárat előtt álltunk a fagyos levegőben. Ekkor mertem először hangosan kimondani: „Fogalmam sincs, hogy élem túl, ha ő… nincs többé” – suttogtam, és éreztem, hogy a könnyek újra elindulnak lefelé az arcomon.
A mentőautó hangos szirénázás nélkül, csendben robogott velünk a főváros felé. Én Norbi mellett ültem és végig fogtam a kezét. Minden kátyúnál és úthibánál mordult egyet, láthatóan még a fekvés is gyötrelmes volt számára. Akkor, ott a sötét mentő hátuljában ülve egyszer csak elfogott a bűntudat: jól tettem, hogy erre kényszerítettem? Hogy kirángattam a meleg ágyából és bevitetem egy ismeretlen helyre, csak mert én nem bírom nézni a szenvedését? A fejemben újra és újra lejátszódott a jelenet, ahogy a mentősök a hordágyat cipelték, a férjem fájdalomtól eltorzult arcával. Talán hagynom kellett volna otthon, békében… gyötörtek a kételyek. Próbáltam meggyőzni magam, hogy helyesen döntöttem, hisz itt legalább lesz orvosi segítség, szakszerű ellátás. Mégis, abban az órában, míg a város felé értünk egyfolytában remegett a gyomrom a rossz érzéstől.
Megérkeztünk egy sötét mellékutcába. A hospice egy régi kórházépületben működött. A falai nehezek és vastagak voltak, a bejárata fakó. A híres dantei mondat jutott ekkor eszembe „Ki itt belépsz…” Az ügyeletes személyzet már várt ránk. Egy rozoga, százéves teherlifttel vittek fel bennünket a második emeletre. Hátborzongató hely volt: félhomályos folyosók, kopott linóleum a padlón, és a jellegzetes kórházszag: fertőtlenítő és emberi nedvek szagának kellemetlen elegye. A recepción egy éjszakás orvos fogadott minket és Norbit betolták egy apró, négy-öt négyzetméteres szobába, ahol legalább egyedül lehetett. Az orvos gyorsan megvizsgálta, és azonnal utasította a nővért, hogy kezdjék meg a folyamatos infúziós fájdalomcsillapítást.
Alig múlt éjfél, amikor a hospice igazgatónője, egy középkorú, szigorú tekintetű hölgy, behívott az irodájába. Leültetett, és együtt érző, de határozott hangon azt mondta: „Nehéz beszélgetés következik, de sajnos gyakran kell ilyet folytatnom.” Tágra nyílt szemekkel néztem rá; a torkomban dobogott a szívem. Az igazgatónő folytatta: „Látnia kell, hogy ez az út, amin Önök járnak, csak egyfelé vezet. Tudja, ugye, hogy a férje meg fog halni?” Olyan csend lett, hogy a neonlámpa halk zümmögése is sikítónak hatott. A fülem sípolni kezdett, a tér beszűkült, a tekintetem eltompult. Egy pillanatig nem jött ki hang a számon, aztán rekedten kiböktem: „Tudom… mások is próbálták már elhitetni velem, de… de ezt nem akarom elfogadni.” Ekkor eltörtem. Az igazgatónő együttérzően rám tette a kezét: „Megértem, higgye el. De mi itt sajnos csodát tenni nem tudunk. Csak annyit tehetünk, hogy a férje hátralévő napjait a lehető legfájdalommentesebbé tesszük.” Mikor látta, hogy nem mozdulok így próbált vígasztalni: „A hospice nem a remény feladása. Inkább annak a szabadsága, hogy a beteg és hozzátartozói eldönthetik, hogy a szenvedő hogyan kívánja eltölteni utolsó napjait: fájdalomban vagy anélkül méltóságban, emberhez méltón.” Bólintottam, miközben patakokban folyt a könnyem. Ez a fájdalom összehasonlíthatatlanul nagyobb volt bárminél, amit eddig valaha átéltem. Mindennél. Úgy éreztem a világ összes emberének, minden szenvedésénél erősebb a kín, ami elárasztott ekkor. A férjem, a szerelmem, az életem fele napokon belül nem lesz többé. A másvilágra kerül, egy helyre, ami vagy van vagy nincs, de ami itt marad velem az biztosan csak a hiány, a tátongó űr, a semmi ordító csendje, ahol egyedül kell szembenéznem a jövővel, a gyásszal, a keserűséggel, a szerelmem hiányával. A szíve még dobog, de már számolom vissza, hogy hányat, mert az a szív többé nem teszi a dolgát; a tüdő nem emeli a mellkast, amit annyiszor öleltem, ami annyiszor jelentett támaszt és biztonságot, egy menedéket a hétköznapok forgatagában. Ez a test már nem lesz többé más csak por és pára.
Fotó: MART PRODUCTION, kép forrása: Pexels