A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatának novella kategória-győztes szövege.
Hétfő reggel, pontosan 9.32-kor, a világ minden lakója egyszerre ült le az asztalához. A kőműves ledobta malterfoltos munkaruháját, chino nadrágot és pamutinget vett fel, majd regényt kezdett írni, félbehagyva a zsaluzást. A mexikói étterem pénztárosa csipkés kötényt kötött magára, majd mégis inkább verset eszkábált az agavépárlatról. Az adóellenőr autofikcióban próbálta feldolgozni, hogy a nagyapja évekig fogdosta, egészen addig, amíg le nem érettségizett. Jómagam tegnap még lendületet sugárzó logókat terveztem nagyreményű startupoknak, de ma reggel már regényt írtam. Kávét főztem, bekapcsoltam a laptopot. Megnyitottam egy új dokumentumot, aminek A nap, amikor író lettem, és az olvasók elhagyták a Földet fájlnevet adtam. Az első mondat így szólt: Tényleg tudok újat mondani egy írónak? Ez volt a szikra, ami felrobbantotta a valóságot. Aznap minden gondolatból irodalom lett, és minden irodalomból valóság. Elkezdett motoszkálni bennem valami, vagy inkább valaki. Talán egy gondolat, egy félmondat, vagy egy elhallgatott név.
A regényem első fejezetében maga Hemingway jelent meg a konyhámban. Egyik kezében írógép, a másikban fagyasztott tonhal. Megcsóválta a fejét.
– Ez a mondat nem visz elég mélyre. Dobd ki. Vágd le. Hagyd el! Lődd agyon!
– Maga halott.
– Hemingway vagyok – válaszolta –, mindig akkor érkezem meg, amikor valaki túlír egy metaforát. Ezután a konyhakövön üldögélve dünnyögött órákon keresztül, miközben a hangszórókból ugyanaz a mondat harsogott: A világ romlott, de nem annyira, mint a hasonlataid. A miniszterelnök hosszú elégiát posztolt arról, hogy gyerekkorában nem szerette a húslevest, és ez azóta minden döntését befolyásolja. Az egyház szóvivője verses sci-fiben vezette le, miért nem engedélyezik a Szentlélek reinkarnációját a metaverzumban. Este kilencre a huszonötödik fejezetnél tartottam. A dokumentum címe ekkor már Hogyan ölt meg egyetlen gondolat minden más gondolatot volt. Abban a pillanatban, amikor elmentettem a fájlt, az egész világ megállt. Minden szöveg, képernyőn és papíron egyetlen, bolygót körülölelő, villódzó szentenciává zsugorodott: Nem tudsz újat mondani egy írónak, ha az már önmagát is hazugsággá írta. De hát én csak mesélni akartam! Már késő volt. A világ túlírta önmagát, az emberiség az utolsó karaktereket is begépelte. Másnap összepakoltam, utazóládákba tettem mindenemet. Rövid üzenetet hagytam a hűtőszekrényen: A valóság azóta gyanús, mióta metaforákat használ. Kérem, ne írjon rólam senki, soha többé.
Elköltöztem egy Szóköz nevű faluba, ahol a lakók beszéd helyett oldalvást pillantanak egymásra, mint akik már túl sok történetet ismernek, de még mindig nem értik a sajátjukat. Aznap reggel, amikor a Vásár Nélküli Vásárt tartották Szóközben, a falu főtere tele volt portékával. A kofák nem kiabáltak, nem dicsérték az árujukat, csak széttárt karral álltak, vagy fejükkel biccentettek a fonott kosarak felé, ahol alulfejlett mondatok lapultak jegyzetfüzet formájú inkubátorokban. A falu hentesasszonya zsírpapírba csomagolt szavakat kínált – alázat, bocsánat, maradék, áhítat –, olyan szavakat, amiket más helyeken már rég elfelejtettek kimondani. A pápaszemes tanító, aki valaha hosszú, összetett mondatokat olvasott fel a nebulóknak, most csak egy letört olajággal írt a porba. A diákok körbeállták, mint valami mágust, és némán figyelték, ahogy a szavak lassan növekedni kezdenek.
A szóközöket aznap egy szeplős kisfiú árulta, magas, összeeszkábált faládából. Az ajánlata visszautasíthatatlannak tűnt. Aki vásárolt tőle, megbocsájtotta az apja ridegségét, nem félt szembenézni az anyja ármánykodásával vagy beismerte, hogy akit a menyasszonyának gondolt, valójában a szeretője. A szóközöket nem lehetett hazavinni, mert fizetés után azonnal kifejtették hatásukat. Este, mikor a napkorong vörös viaszpecsétként nyomódott a falu peremére, ismeretlen férfi jelent meg a téren. Ruhájára írásjelek voltak varrva, a hajtókáján hímzett kötőjelek és pontosvesszők. A kabátujjából kilógott két félbehagyott mondat. Az ismeretlen felvásárolta a szeplős kisfiútól az összes szóközt, végigsétált a téren, és minden árus előtt megállt. Letett eléjük egy-egy szóközt. Nem hoztam mást, csak ezt a kis hézagot, töltsetek bele, amit akartok, gondolta. Aznap éjjel a faluban két ember újra megcsókolta egymást. A szeplős kisfiú azt álmodta, hogy a szóközökből csillagképek születnek, és éjfél után utat mutatnak azoknak, akik elfelejtették, hogyan kell választékosan beszélni. Úgy döntöttem, a faluban maradok. Másnap újabb érdekes fejlemény történt.
A galaxis külső pereméről elkezdtek visszatérni azok, akiket valaha félbehagytak. Félig megírt karakterek, akiket egykor elhagyott a szerzőjük, most új identitással tértek vissza. Egyikük kopott vándorbotjára egy lábjegyzetet szíjazott, amit sosem fejtettek ki. Egy másiknak, akinek csupán három bekezdése volt, most teljes élettörténet tükröződött a szemében. A téridő szövetén átcsusszanva érkeztek, mint elfeledett hasonlatok egy gyűrött, zsírfoltos kéziratról. Figyeltem őket, ahogy átlépnek az emlékezet repedésein. Valaki elmosódott hasonlatot cipelt a vállán, rendőrök félbehagyott bekezdéseket vonszoltak maguk után, egyenruhás nővérkék vérző lábjegyzeteket láttak el szakszerűen. Egyre nehezebb volt kívülről figyelnem őket. A csendjük elkezdett bennem is visszhangozni. És akkor valami megmozdult legbelül, inkább valaki, akit nem hívtam, mégis tudtam, hogy hamarosan jönni fog.
Aznap éjjel megjelent nálam. Nem kopogott. Csak állt az ajtóban, mintha mindig is ott lett volna. Azt mondta, szerinte őt én hoztam vissza. Nem emlékeztem, mikor írtam róla. Ismerős volt a testtartása, ahogy az ajtófélfának támaszkodott, de a kézfejére tetovált írásjeleket is láttam már valahol. Éreztem, hogy szavaim öltöztették fel, hallgatásom metszette ki a vonásait, és gondolataim határozták meg a jellemét. Nem kérdezett semmit, csak leült mellém az asztalhoz. Ott lapult a jegyzetfüzetem, áthúzott szavakkal, elhasznált metaforákkal és félrecsúszott hasonlatokkal.
– Már emlékszem, te is csak egy mondat voltál – mondtam halkan.
– Én vagyok az, akit először nem mertél befejezni.
– És most? – kérdeztem.
– Most újraírhatsz. De nem regényt, semmilyen történetet. Hanem engem.
Aznap hajnalban Szóköz felett az égen új szimbólumok rajzolódtak ki. Nem betűk voltak. Nem is csillagképek. Kifordított vesszők, lebegő zárójelek, elhagyott kérdőjelek, és egyetlen, villódzó kettőspont, ami nem mondott többet, mint amennyit szükséges.
Fotó: Polina Kovaleva, kép forrása: Pexels