A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
– Helló, Eszter!
Ahogy a hang felé kaptam a tekintetemet, a szemöldököm majdnem a hajvonalamig szaladt. Mi a fasz! – futott át rajtam. Nem tudom, kimondtam-e hangosan. Csak a gyomrom hirtelen zsugorodására emlékszem, és arra, ahogy arcul csap az az ismerős, fás illat. Összetéveszthetetlen volt.
A világ hirtelen egyetlen pontba szűkült, és én nem láttam belőle mást, csak Simon égő tekintetét. Csillogó volt, és feneketlenül sötét. A belépője – szokás szerint – elérte a kívánt hatást. Tapsot az úriembernek! Hozzászokott a színpadhoz. A sikerhez is.
Ahogy ott ültem lefagyva, a zsúfolt éttermi hangzavar felerősödött, és váratlanul folyni kezdett rólam a víz. Görcsösen igyekeztem lenyelni a megkezdett pizzaszeletet, de majdnem megfulladtam. Ahogy felálltam, zavaromban beleütöttem a térdem az asztalba, és a villám hangos csattanással landolt a padlón. Ezt nem hiszem el.
– Te meg mit keresel itt? – kérdeztem.
– Hát én, csak… Segíthetek? – Simon lehajolt a villáért, és ahogy átadta, ügyeskedve hozzáért a kezemhez. Közelebb lépett. Valahogy túl közel. Ahogy a tekintete végigsiklott a kulcscsontomon, a múlt váratlanul beköltözött közénk.
Ebből az apró villanásból tudtam: semmi sem változott. Ugyanaz a leplezetlenség, ugyanaz a veszélyes elegancia. A másodperc törtrésze alatt emlékezett rá mindenem. A végtagjaim jéghideggé váltak, ahogy szó nélkül, rezzenéstelen magabiztossággal állt.
– És te? Hogyhogy… épp itt? – kérdeztem.
– Csak egy megbeszélésem lesz egy új forgatási helyszínről. Tudod, a filmes cég… – mondta, majd kis szünetet tartott. – Még régebben meséltem neked erről.
Kereken hét éve, gondoltam.
– Biztos emlékszel… Eszter… – lehelte suttogva a nevemet, miközben ismét közelebb hajolt. Ahogy nőtt a hangzavar, úgy csökkent Simon hangereje. Nem véletlenül. Egy külső szemlélőnek talán fel sem tűnt volna, de én pontosan ismertem a módszerét.
– Á, igen, emlékszem – hadartam idétlen mosollyal az arcomon. – Na… hát… szurkolok neked! Most muszáj… befejeznem… ezt a… ezt itt – mutattam a tányéron heverő pizzára, amelynek az istenért sem akart eszembe jutni a neve. – Akkor jó megbeszélést!
Sietve leültem, és imádkoztam, hogy menten nyeljen el a föld. Épp kifújtam volna a levegőt, mikor…
– Igazából egy fél órát késik a fickó. Nem gond, ha leülök?
Meg sem várta a választ. Már ki is húzta csikorgó hanggal azt a nyomorult széket. Persze, hogy mellém ülsz. Szinte összepréselt. Aprónak éreztem magam, és mintha a falnak szorított székem is azt üzente volna: innen aztán nem mész sehova.
– Na, hát te vagy a nap meglepetése, Eszter!
– Hát igen… én sem számítottam rád! – mondtam kínos mosollyal, miközben az érzéseim üveggolyókként csapódtak egymáshoz.
– Na, és hogy alakultak a dolgaid? – fordult felém, miközben én egyre idegesebben küzdöttem az előttem fekvő ételmaradékkal. Újra elöntött a hideg veríték, és csak a fekete anyag mentett meg attól, hogy átüssön a blúzomon. – Férj? Néhány törvénytelen, ám bájos lurkó?
– Áá. Szép. Igazából szerelem! Szuper!
Hát emlékezett. A kedvenc karácsonyi filmemből idézett. Émelyegni kezdtem. Legutóbb akkor láttam, amikor kierőszakolta belőlem, hogy vele töltsem a szentestét a családom helyett. Azóta képtelen voltam újra megnézni.
– Nem válaszoltál, Eszter.
A hangjára a tér elsötétült körülöttünk. Bár beszédre nyitottam a számat, nem tudtam megszólalni. Nem akartam, hogy bármit is tudjon rólam. Nem akartam, hogy újból a bőröm alá férkőzzön. Észrevehetett valamit, mert egy leheletnyit ismét közelebb hajolt, és a fülem mögé simította a hajam.
– Tudod, Eszter, én még… én még mindig sokat gondolok rád.
Mintha egy derekamra kötött szikla a mélybe rántott volna. Hirtelen égetni kezdett a jelenléte. Moccanni sem bírtam.
– Tudom, hogy évek teltek el, de most, ahogy így nézlek… ahogy a nyakadat tartod… ahogy elmosolyodsz. Mintha semmi sem változott volna.
– Simon, minden megváltozott. Te is tudod.
Arrébb húzódtam. Simon hátradőlt a székben, és színpadiasan hátravetett fejjel folytatta:
– Időnként láttalak az Andrássyn sétálni. Ahogy azt a bordó szőrme kabátot viselted, olyan szexi voltál benne, Eszter. Többször is hordhatnád – mosolygott ragadozó tekintetével a semmibe.
Fogalmam sem volt, mit várt, de éreztem, hogy minden szóval egyre elviselhetetlenebbé válik a hőség. Fészkelődni kezdtem. Le akartam tépni a felsőmet és elbőgni magam, de csak ennyit bírtam kinyögni:
– Simon.
– Eszter, emlékszel, milyen volt legutoljára…? – kérdezte halkan, és hátravetett tekintetét felém fordította. Minden rezdülésemet figyelte, miközben kínzó lassúsággal simogatta a karikagyűrűt az ujján. – Amikor már tudtuk, hogy nem szabadna. Amikor Münchenben, én a család nélkül, te pedig…
Már nem hallottam a mondat végét. A fülem zúgni kezdett, és az addigi émelygés erős hányingerre váltott. Nem tudtam, meddig bírom visszatartani. Szinte lelöktem Simont a székéről, miközben a lábaim ösztönösen indultak a mosdó felé. Homályosan még érzékeltem a külvilágot, de már képtelen voltam reagálni rá.
A mosdó hideg csempéjének dőlve percekig próbáltam levegőhöz jutni. A tükörben hirtelen alig ismertem meg magam. Szerettem volna azt hinni, hogy csak a neonfény miatt, de meggyötört arcom másról árulkodott. Abban a pillanatban tudtam, hogy ez nem mehet így tovább.
Öt perccel később egy szimpatikus pincérnő indult a helyem felé.
– Uram, ideadná, kérem, a hölgy táskáját?
Simon arcára ráfagyott a mosoly. Kérdezni akart valamit, miközben gépiesen átadta a ridikülömet. A mosolygós pincérnő határozottan a kabátomért nyúlt, és mielőtt elindult volna a kijárat felé, visszafordult.
– Ó, majdnem elfelejtettem! A hölgy jó étvágyat kíván Önnek!
Tíz év telt el, mióta utoljára jártam az étteremben. Azóta nem láttam Simont. A félelem helyett most Lotti, a lányom hangos nevetése töltötte be a teret. Jóízűen ette a pizzát, és teli szájjal magyarázott az óvodáról. Ahogy őt néztem, a múlt egy pillanatra elsuhant és megújult előttem. A villa most már nem remegett a kezemben, nem kémleltem a bejáratot. A tér kitágult, a zajok játékosan egymásba olvadtak. Csak hallgattam Lottit.
Fotó: Crab Lens, kép forrása: Pexels