A férfi a másik nő kezét fogta, amikor megjelentek a mozgólépcső tetején. Boldognak kellett volna lenniük, de mindketten sötéten néztek más-más irányban. A férfi a lassan elsuhanó, monoton politikai reklámokat követte a falon, a másik nő a szembejövőket bámulta fásultan. Tekintete találkozott a nőével, aki éppen felfelé jött. Egy másodperc után mindketten gyorsan másfelé fordultak, és folytatták az útjukat.
A nő és a férfi az egyetemen ismerkedtek meg. Gigantikus, lángoló szerelem volt, közös barátok, bulik, kulturális metszéspontok. Az ikrek öt évvel a lediplomázást követően születtek. A nő feladta a karrierjét, szülés előtt egy könyvelő multicégnél lépegetett előre, ahova tavaly alacsonyabb pozícióba tudott csak visszamenni. Megőrült már otthon, de félt is, hogy a tudása megkopott, nem fog tudni beilleszkedni a fiatalabbak közé. Igazából a tettvágy is hiányzott belőle, de végre emberek között akart lenni. A férfi szintén egy multicégnél kezdett az egyetem után, azóta is ott dolgozott, középvezetői állásban. Jól keresett, de a munkájának megfoghatatlanságában rejlő értelmetlensége elkezdte felőrölni.
A nő régóta érezte, hogy nem jó irányba haladnak a dolgok, vagy inkább nem is haladnak, csak lassan, szinte észrevétlenül sodródnak. Az ikrek már 10 évesek lettek, szép lakásban, anyagi biztonságban élték egymás mellett az életüket, amit leginkább a közös mindennapi feladatok cementje tartott egyben.
Kb. fél éve érezte először a nő, hogy valami más is megváltozott. A férfi ekkortájt kezdett el visszafogyni a középkorú menedzserekre oly jellemző puhaságból, amely a nőt inkább megnyugtatta, hiszen így felmentést talált saját megereszkedésére is. A férfi visszanyerte a régi formáját, kevesebbet evett, még sportolnia sem kellett. El-elmaradozott, több időt töltött bent az irodában. Vagy legalábbis ezt mondta a nőnek, aki soha nem akarta a férfit ellenőrizni, mindig hitt a hűségében. Régebben nem gondolta, hogy baj lehet, de az elmúlt hónapokban egyre erősebben érezte, hogy a férfi titkol valamit. Esténként fáradtan ért haza, nem nagyon mesélt a munkahelyi őrültségekről, csöndesen, sokszor vacsora nélkül ült le a telefon vagy a tévé elé.
A mozgólépcsős találkozást követően a nő nem tudta, mit lépjen. Kereste a pillanatot, amikor kérdőre vonhatja a férfit, százszor megfogalmazta és átírta az első mondatot, lejátszotta a beszélgetést, de ahogy teltek a napok, valahogy egyre távolibbnak tűnt az elszámoltatás szükségessége. Kereste a jeleket, titokban átvizsgálta a férje szennyesét, néha belenézett a telefonjába, de nem talált semmit. Az egyetlen nyugtalanító jel az volt, hogy a férfi telefonja eltűnt a nő iPhone-jának a lokátoráról, de ezt is megmagyarázta magának azzal, hogy a férfi új céges mobilt kapott.
Az is megnyugtatta, hogy bár az internetet böngészve azt tanulta, a férfinak sugároznia kellene az új szerelemtől, inkább egyre fáradtabbnak, elcsigázottabbnak látszott. A férfi nemhogy elhanyagolta volna, inkább többet foglalkozott az ikrekkel, tanult velük, igyekezett hozni-vinni őket az edzésre. Sokat ölelgette-puszilgatta is a fiúkat, amit ők a kamaszokra jellemző undorral viseltek. A nőnek egyrészt jólesett, hogy ugyan inkább szeretettel, mint vággyal, de a férfi őt is gyakrabban érintette, másrészt attól rettegett, hogy ezt inkább a lelkiismeret-furdalás táplálja.
A találkozás óta egy hónap is eltelt már, kicsit lankadt a nő gyanakvása, de azért – ha már nem is oly megszállottan – tovább kereste a jeleket. Egy, a dohányzóasztalon felejtett telefon képernyőjén felvillanó üzenet képében végül meg is érkezett. Az SMS hangjára együtt kapták fel a fejüket. A férfi sápadtan nézett a nőre, felállt, és kiment a telefonnal a konyhába. A vacsoránál nem szóltak egymáshoz, a nő csak a gyerekeket kérdezte az iskolai témákról, valós érdeklődés nélkül.
– Az orvosok szerint kb. három hónapom van hátra – mondta végül a férj csöndesen, amikor a vacsora után az edényeket pakolták be együtt a mosogatógépbe, mint évek óta minden este.
– Ki volt az a nő a metróban? – kérdezett vissza a nő, aki a csörömpölésben nem értette a férje mondatát, de érezte, hogy most jött el az idő.
– Hasnyálmirigyrákom van, negyedik stádium, többszörös áttét – folytatta a férfi meg sem hallva a kérdést.
A fiúk megnyitották a fürdőkád csapját. A nő kezében pár másodpercre megállt a koszos bögre, aztán folytatta a monoton pakolást. Talán egy perc is eltelt, mire meg tudott szólalni. A férfi is csendben szöszmötölt, ő mindent elmondott, amire több hónapja nem találta a megfelelő alkalmat.
– Mióta tudod? – szólalt meg végül a nő olyan halkan, hogy a saját hangját is úgy hallotta, mintha egy akváriumban ülne a víz alatt.
– Három hónapja. Az éves menedzserszűrésen derült ki. Több kontrollvizsgálaton voltam azóta, de abban maradtunk az orvosokkal, hogy bármilyen kezelés hatástalan, egy-két hónapot talán nyernék, de csak rengeteg szenvedés árán – válaszolt a férfi megnyugvással a hangjában.
– Az orvosokkal? És hol voltam én? – csattant fel a nő, és sértődöttségébe kétségbeesés keveredett.
– Nem tudom. Egyszerűen nem volt bátorságom elmondani. Nem akartam rátok… rád meg az ikrekre tenni ennek a terhét. Talán azt gondoltam, hogy minél később tudjátok meg, annál kevesebb ideig kell a szomorúságotokat és a sajnálatotokat éreznem?! Nem tudom.
– És ki az a nő, akivel a metróban láttalak? – tette fel újra a kérdést a nő, inkább hogy túl legyenek rajta, mintsem akit még tényleg érdekelne. A férfi értetlenül nézett vissza rá, ahogyan kutatott az emlékeiben. – Igen, a Deákon, úgy egy hónapja! – tette hozzá a nő.
– Ő Éva, az onkológián találkoztunk. A férjét hordta kezelésre, aki most halt meg. Ez volt az SMS-ben.
– Szerelmes vagy? – kérdezte csendesen a nő pár másodperc szünet után, közben a szalvétákat rendezgette maga előtt.
– Inkább csak összekapaszkodtunk. Vele kockázat nélkül tudtam beszélni, és ő is velem. Nagyon nagy szükségem volt erre.
– És miért nem velem…? – kérdezte a nő, de tudta, hogy erre nem kaphat jó választ.
Az este hátralévő része a szokásos rutin szerint telt. A férfi és a nő egymást átölelve aludt el, ahogyan mindig.
Fotó: Ron Lach, kép forrása: Pexels