Tag: Kocsis Gergely

Mit képzelnek ezek! A szomszédból valami ütemesen csapkodni kezdte a kabinja falát, mintha megint dulakodtak volna. Bryan úr undorodva értette meg, hogy most nem erről van szó, hanem az üzekedés semmivel nem összetéveszthető hangjait hallja.

Rick éppen egy apró ebihalnak képzelte magát, amelyet hazafelé tartva a nyugati 800-as utcán, a folyóból kiöntött tócsákban szokott hosszasan tanulmányozni. Uzsonnászacskóba söpörve viszi el őket a közeli csatornához. Jó érzéssel töltötte el, hogy az életük az ő kezében van, de közben pontosan tudta, hogy csak néhány éli túl az utat, mert csak nagyon kevés vizet tudott a zacskóba seperni a kezével.

Inke úgy érezte magát, mint amikor gyerekkorában Nagyi elvitte a templomba. Ahogy ült csendesen a padok között, minden idegen volt a számára, és valaki másnak szólt az ige, az ének, miközben ő már tűkön ült, rohanni akart a vasárnapi sokadalomba.

Megszűnt minden élet, az emberek már nem járnak sehova, képzelje, hova jutottam: Jókait olvasok, valahogy megnyugtatnak a bekezdésnyi tájleírások, most, hogy nem utazunk sehova.

Az alsós Jakab Pisti szavalta a Nemzeti dalt: az első versszakot még nagy átéléssel, de később egyre többször akadt meg, behallatszott Tibor bácsi ideges súgása a mikrofonba. A „Hol sírjaink domborulnak” strófánál Pisti összeomlott, mindenkinek világos volt, hogy nem fogja tudni folytatni, innen-onnan gúnyos kacajt kapott fel a szél.

A repedezett, zöld faajtón hármat koppantott: egy hosszú, egy rövid és még egy hosszú. Pam-pa-pam. A gyönyör szimfóniája. Egy kis dallam kezdett formálódni rá a fejében, pattogós fúvósokkal, telt hangzású vonósokkal.

Felvette a tisztábbik ingét, rá az ünnepi, árpádsávos melegítőfelsőjét, zsebébe rakta kedvenc rugós kését, és úgy várt egész délután. Csak a légy zümmögött fáradtan körbe-körbe a szobában. „Hatkor nyitnak ki” – mondta az öreg Józsi a kerítés felett, aki mindig mindent tudott. Marcsi a sorozatát bámulta, fel sem nézett belőle egész délután.