Tag: Molnár Sára

Moszat odajön, megkönnyebbülten vigyorog, fúj, de büdös vagy, mondja, de a bátorságpróba nem sikerült, ki kell találnunk valami újat.

Arról persze nem szólt egy szót sem, hogy mikor egyszer felrepült a labdám a szőlőjére, kiszúrva adta vissza. Szóval igenis volt okom rá, hogy lekaszaboljam a virágait.

Ücsörgött a Starbucks-ban, és elképzelte, hogy itt fog élni. Nem volt nehéz, látta magát, ahogy lezseren, kávéval a kezében elvegyül a tömegben, munkába siet, ahol hangosan, nevetve üdvözli a munkatársait, hétvégén kocogni megy a Central Parkba, vagy kiruccan New Jerseybe.

Lehunytam a szemem, és újra láttam, ahogy gyújtóst vágunk ketten, majd a kemencét hevítjük. Ahogy lesben állunk egész délelőtt a kertben, az öreg, meg én, a gyermek, hogy elcsípjük a gyanútlan vakondot. Ahogy rakjuk ketten a szekeret a mezőn, én állok fent, ő pedig lentről adogatja nekem a szénát.

Az eb megfeszül a levegőben, és korát meghazudtoló gyorsasággal gyűri maga alá a betolakodót. Rátelepszik a mellkasára, majd minden moccanásra morog.

Nekem most kell a pénz, érted, nem tudok várni. Az asszony lelépett a két gyerekkel, és kéri a gyerektartást. Nem érti meg az a hülye kurva, hogy ha nincs, akkor nincs. Kaphatnék esetleg egy kis előleget?

Emlékszem, mikor befészkeltük magunkat a nyúlpajtába, a kisnyulak nedves, meleg orrára, a puha, fehér bundára, ahogy szétterült az ölünkben, mint a madártejen reszkető hab.

Utoljára a menyasszonyi ruháját veszi elő. A szoknya ugyanolyan, mint a többi, hosszú, bő, rakott és tarka-barka, csak a kötény más, mert az nagyon ünnepi: egyszínű piros, és aranyozott a szegélye. Kérdi, nem akarnám-e felpróbálni.

Esténként tüzet rakunk, hogy melegedjünk, és lássunk végre valami szépet. Ez nekünk a luxus most. Mintha nem is a határokon bújkálva, lopakodva, szögesdrótokon átmászva vonulnánk végig az európai kontinensen.

Mostanában a vagonban sokat gondolkodom ezen a mi helyzetünkön, és utólag úgy látom, mindegy volt, mit döntünk. Így is, úgy is elküldtek volna minket, hisz a románok központosítottak, önkormányzatok már nincsenek.

Elővett egy darab kenyeret, szalonnát, meg egy nagy bicskát. Kipattintotta a bicska pengéjét, és falni kezdett. Anna az ablak felé fordult, nem akarta látni, milyen mohón eszik. A késre pláne nem nézett. Át kellene menni egy másik fülkébe, de ott sincs senki.

Az ágyban azért nem tol félre. A testem ugyanúgy kell neki, mint régen. Ugyanolyan mohó, mint mindig, megszerzi, amit akar, igaz, rólam sem feledkezik meg.

A menekülésemről már sokkal óvatosabban meséltem neki, és csak annyit, amennyi feltétlenül kellett ahhoz, hogy megválaszoljam a kérdéseit. Merthogy mi történt valójában, azt még a magam számára is nehéz megfogalmaznom. A legélesebben a félelemre emlékszem, és arra, hogy kételkedni kezdtem.

“A lábujjaim közé égő gyufát tettek éjjel, jeges vizet öntöttek a nyakamba, a kólámba darazsat, az arckrémes dobozomba szart kentek. Ha valami eltűnt, rámfogták, minden balhét én vittem el. “