Marcell, a kémiatanár elgondolkodva álldogált a szertár ablakánál. Kifele nézett, le a városra, hosszú, dohánytól barnás ujjaival idegesen zongorázott az ablakpárkányon. Hegyen volt az iskola, az ablakból az egész város látszott. De Marcell most nem a várost nézte, a feleségét várta. Az iskola előtti parkoló azonban üres volt. Nemcsak a kis piros Fiat nem állt benne, egyetlen másik autó sem. Úgy tűnt, minden kolléga hazament már.
Délután öt óra volt, a harangszó éppen, hogy elhalt, csak a takarítónő matatását lehetett hallani a folyósóról. Marcellnek kicsit reszketett a keze, ahogy előhúzott egy újabb cigarettát a zsebéből. A felesége, ha megjön, szólni fog, hogy a szertárban tilos rágyújtani, ettől enyhe mosolyra húzódott a szája. Mindig szólt, naponta hússzor is, ő meg rágyújtott mégis. Reménytelen láncdohányos volt, ezt a felesége is tudta, de aggódott érte. Vagy csak szerette betartani a szabályokat.
Az asztalán ma is két üres cigisdoboz hevert, kávéspohárból pedig legalább öt álldogált a papírok között szanaszét. Ha jön a felesége, elrakja őket, ő a laboráns. Illetve ő volt még egy hete, de most munkahelyet váltott, mától a kórház laborjában dolgozik. Marcell nem értette, miért kellett ez a váltás, mikor olyan jól megvoltak itt ketten, a sztár kémiatanár, és a fiatal, csinos felesége, aki után minden férfi kolléga megfordult.
A felesége a tanítványa volt, copfos, hosszú lábú, csillogó szemű lány, itt ismerték meg egymást a kémiaszertárban. Hamar kiderült, hogy nemcsak a kémia érdekli, bár mi tagadás, abból is jó volt. Rajongással nézte őt, Marcellt, ahogy a katedrán magyarázott, a leggyengébb viccén is hangosan nevetett, és fülig pirult, ha felszólította felelni. Egyre gyakrabban hívta tanítás után segíteni a szertárba. Egyszerűnek tűnt minden, jól haladtak, a lány hamar belement mindenbe, és a titoktartására is számíthatott. A legjobb barátnőjének sem szólt, a szüleinek sem.
Azt is neki mondta el először, hogy terhes. Restelkedett, fülig pirult, egyszerre volt rémült és boldog. Tizennyolc volt csak, ő harminckettő. Marcell ledöbbent, de nem mutatta. Arra gondolt, el kellene vetetni, amíg még nem késő. Hirtelen ő sem értette, mit is akar tőle ez a lány, olyan szép volt, és olyan fiatal. De látta a szemében a rajongást, úgyhogy végül nem szólt semmit. Az asztalán szeretkeztek, ahogy szoktak, csak most hosszabban. Nem volt miért sietni, már eldőlt minden. Marcell közben a búcsúmondatait fogalmazta az akkori feleségének.
Most az ablaknál állva azon gondolkodott, mikor tűnt el ez a rajongás a felesége szeméből, az első, vagy a második gyerek után. Vagy amióta mellé került az iskolában, és elege lett az idétlen vicceiből. Azt sem értette, neki mióta olyan fontos ez a rajongás, hogy egyfolytában azt keresi, sőt, el is várja, és megtenne érte mindent.
A laborvezető orvos magas, jóképű, a felesége korosztálya. Mikor egyszer együtt látta őket, be kellett vallania magának, hogy a felesége jobban passzolna ehhez a pasihoz, mint hozzá, alacsony, görbehátú öreg faszhoz.
Öt óra tíz perc, a felesége még mindig nincs itt. Itt felejtette őt, örökre itt fog ragadni ebben a poros szertárban. Akkor észrevette, hogy az ablak jobb felső sarkában egy keresztes pók szőtt profi, óriás hálót, a szálakon parányi, nyúlós vízcseppek lógtak, csillogott rajtuk a napfény. Most belerepült egy méhecske, és bár mozgott még, de úgy tűnt, szabadulni nem tud. A pók, hatalmas példány, rendületlenül közelített, hogy megölje áldozatát. Akkor a szél meglebbentette a méhecskét, hozzáért az ablakhoz, megkapaszkodott, majd óvatosan elrugaszkodott. A város felé repült, és mögötte, mint menyasszonyi fátyol, szállt egy fényes, fehér szál.
Marcell megkönnyebbülten sóhajtott, mikor a kis piros Fiat beállt a parkolóba.
(Másodközlés, az írás eredeti megjelenési helye a Szóbanforgó online irodalmi portál.)
(Fotó: Pixabay, kép forrása: Pexels)