Novellapályázat 2026

Oszlaczky Péter: Leállósáv

A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.

Minden a Kékfrankosban kezdődött. Abban a dohos pincekocsmában, a Mechwart ligetnél. Oda jártak melegíteni a bulik előtt, mert közel volt az Adyhoz. Adynak az Ady Endre utcai albérletet nevezték, egy lepukkant szuterént az egykor jobb napokat látott rózsadombi villa aljában, ahol soha nem lehetett pontosan tudni, hányan laktak. Hivatalosan csak Laci és Kornél, de a tényleges lakók száma a káoszelméletnek megfelelően változott. Egy-egy jól sikerült házibuli után volt, aki hetekre vagy hónapokra is ott ragadt, volt, akiről kiderült, hogy alapból nincs is hol laknia, ezért egy darabig itt csövezik, ha a többiek nem bánják, de senki se bánta, és az aktuális barátnők is kezdték ott tárolni a fogkeféjüket és a tamponjukat.

Szokás szerint a Kékfrankosban melegítettek, mielőtt elindultak volna a pesti éjszakába, a Fekete Lyukba VHK-koncertre vagy pénteken a Tilos az Á-ba efZámbóra, megcsodálni a szégyentelenül gyönyörű énekesnőt. Tetszett nekik a zenekar neve is, Happy Dead Band, boldog halál, igen, ez a lényeg, mondogatták, van-e élet a halál előtt, mert az nem lehet, hogy már az életben is csak vegetálunk, és amikor jönnek a halottkémek, kiderül, hogy sosem éltünk valójában. „Nem azért vagy itt a földön, hogy mászkáljál, mint egy kis pók, bazmeg, mint egy kis pók! Hanem vagy éljél, vagy haljál, vagy dögöljél meg!” – ezt már Tamás üvöltötte a többieknek, ujjaival idegesen szaladgáló pókot formázva a levegőben, a harmadik kancsó vörösbor érkezése után. Aznap este négyen ültek a borozóban, Tamás mellett Laci és Kornél, valamint Tamás új csaja, Anna. Laci a műegyetemre járt, vagyis többnyire mellé, Kornél, akit Liszt-frizurája és csellótanulmányai miatt a többiek csak „Művészúrnak” szólítottak, minden évben a színművészetire felvételizett, Tamás, elvadult bölcsészként neoavantgárd verseket küldözgetett az Új Hölgyfutárnak, Anna a Kisképzőbe járt, grafikusnak készült.

Ez az este azonban másképp alakult, mint a többi. Most nem volt kedvük napokra nyomtalanul eltűnni a város Bermuda-háromszögében. A jövőjüket tervezgették. A három srác félszavakból is értette egymást. Négy évig éltek együtt egy bentlakásos egyházi gimnáziumban, fönt a szent hegyen, ahova már nem jutott fel a végóráit élő kommunizmus hullaszaga. Ott élték át a rendszerváltást is. Csak a szabadság első évében ereszkedtek le a hegyről, mint megannyi kamasz Zarathusztra. És azonnal alámerültek az éjszakába. Katabasis, tesó, katabasis!, mondogatták egymásnak. Látni akarták a legsötétebb bugyrokat, az alkohol mellett ki akarták próbálni az összes elérhető drogot, meg akarták dugni az összes elérhető csajt. Persze, az összes elérhető csaj megdugására irányuló törekvéseik mellett hol egyiküket, hol másikukat előbb-utóbb beszívatták. Így nevezték egymás közt, ha valamelyikük szerelmes lett. „Beszívattak, mi?” Ettől fogva a többiek részvéttel néztek szóban forgó barátjukra. Most éppen Tamás volt beszívatva. Ezért ült ott Anna is a kocsmában, ezért bámulta mélybarna, csillogó szemeivel a hevesen gesztikuláló, láncdohányzó srácokat. Persze, az őszinte részvét mellett a srácok titokban irigykedtek is Tamásra. Annának gyönyörű nagy mellei voltak, lehetetlen volt a szemmozgásukat az illemszabályoknak megfelelően koordinálni, ha éppen vele beszéltek. 

„Jó, de akkor mi a faszt csináljunk ebben a kurva életben?”, kérdezte sztoikus hangon Laci, és mélyet szippantott a talpas Munkásból. „Menjünk ki Dániába!”, dobta be az ötletet Tamás. „Miért éppen Dániába?”, kérdezte Kornél, Lennon-keretes szemüvege mögül hunyorogva. Tamás belelendülve hadarni kezdett. „Azér’, bazmeg, mert dánul senki sem tud ebben a kibaszott országban. Pár év múlva hazajövünk, és mi leszünk az egyetlenek, akik tudnak dánul, tolmácsként hülyére keressük magunkat, és a sok lóvéval leköltözünk egy görög szigetre, és végre autentikus életet élünk. Ott ülünk majd egy babérligetben, mint Hamvas Béla, szürcsöljük a mazsolabort, bámuljuk a görög istennőket, érted, „istenek vagytok ti mindnyájan, a Fölséges fiai”.  

„Jól van, Tomikám, nyugodjál le, akkor stoppoljunk ki Dániába”, felelte Laci halálos nyugalommal. „Ez kurva jó, menjünk!”, lelkesedett Tamás, és szélesen gesztikulálva levert egy poharat. „A picsába! Mindegy, holnap indulás az Osztyapenkóról!” 

„De mi lesz az egyetemmel? Két hét múlva vizsgaidőszak”, vetette közbe Anna, a szokásosnál sűrűbben pislogva. „Ki nem szarja le, Bébi, egy életünk van”, üvöltötte Tamás, és nagyot kortyolt az enyhén málnaízű vörösborból. A borkotyvasztásnál alkalmazott ételfesték az este előrehaladtával fekete csíkot rajzolt az ajkaira, és ettől még vadabbnak látszott. „De nincs is nálam az útlevelem, „haza kell mennem érte Karcagra.” „Ami azt illeti, az enyém sincs itt”, mondta Tamás, „anyáméknál van Debrecenben.” „Még eléritek az utolsó vonatot”, biztatta egykedvűen Kornél, miközben a nemrégiben tanult füstkarika-eregető technikáját tökéletesítette. „Jó, akkor mi most lépünk”, mondta Tamás, „holnap dél körül érünk vissza, felugrunk hozzátok az Adyba kajálni, aztán irány Koppenhága!”

Mire Tamás és Anna visszaértek, Laci és Kornél előző esti lelkesedésének már nyoma sem volt. Bágyadtan hevertek az albérletben, a tavaszi lomtalanításkor újított díványokon. Kornél szerzett valahol füvet, és már túl voltak egy méretes spanglin. „Menjetek, ha akartok, mi most itt hesszelünk egy darabig”, mondta Kornél, és elégedetten felvihogott. „Majjjd u-tá-na-tok me-gyünk hol-na-pp …” – Laci hangja úgy hangzott, mint amikor nyúzza a kazettát a magnó. „Jól van, bazmeg, kapjátok be, akkor megyünk ketten Annával”, mondta Tamás, és kézen fogva elindultak az Osztyapenkóra.                            

November vége felé járt, havas eső esett. Az Osztyapenkónál hamar kaptak stoppot. Linzig minden simán ment. „Velünk vannak az istenek”, mosolygott Tamás felszabadultan, és megcsókolta Annát. Linz határában rakták ki őket, ahol hosszú órákra leragadtak. Hiába integettek, a száguldó autósok rájuk se bagóztak, majd az osztrák rendőrök hajtották el őket: „Autostoppen ist verboten.” 

Kénytelenek voltak a benzinkutas módszert alkalmazni. A benzinkutas módszer nem a klasszikus, útmenti stoppolás volt, hanem ennél lényegesen proaktívabb. Nem volt különösebben ínyükre, csak végső esetben folyamodtak hozzá. Sokkal felemelőbb volt rábízni magukat a sors kiszámíthatatlan áramlatára, átélni, hogy éppen a legreménytelenebb helyzetben történik valami váratlan csoda („a mélypont ünnepélye, bazmeg, a mélypont ünnepélye!”, lelkendezett ilyenkor Tamás). De a jeges szélben ácsorogva megtört bennük a csodavárás reménye. Már fél napja dekkoltak az autópálya szélén, szétfagyva, vizes tornacipőben, és csak egy utolsó kávéra maradt pénzük. Nincs pardon, cselekedni kell. 

Ahogy a benzinkútnál körülnéztek, egy hippi arcot pillantottak meg, aki már aktívan érdeklődött a tankoló autósoknál. Gyorsan összehaverkodtak, és miután kiderült, hogy egy irányba mennek, felosztották egymás között a benzinkutat és a hatalmas parkolót. Az osztrák srác a jobboldalon, Tamás és Anna a baloldalon kérdezősködött. Negyedóra sem telt el, amikor az osztrák srác vidáman integetni kezdett a túloldalról. 

„Megvan a fuvar, Bébi! Nem azé, aki fut!”, kiabálta Tamás izgatottan, pedig addigra már legbelül minden reményt feladott, és érezte, hogy hamarosan közölnie kell a csajjal a lehangoló hírt, hogy a benzinkút vécéjében fognak éjszakázni. 

A sofőr az autó mellett állt, unott arckifejezéssel, sötét napszemüvegben. Fekete bőrdzseki, kócos, sötét haj. A tincsek az ápolatlanságtól már enyhén rasztásodni kezdtek. „Tisztára, mint Lou Reed”, súgta oda Tamás Annának. 

„He asked if you had lots of luggage”, tolmácsolta a hippi Tamásnak a német szavakat. „No, only this backpack”, mondta Tamás, és gyors mozdulattal betuszkolta a csővázast a csomagtartóba. Tamás és Anna ült hátul, mivel egy szót se tudtak németül, és az osztrák srác beszélgetett elől a sofőrrel. Alig helyezkedtek el az ülésen, már száguldoztak is a sztrádán. A kocsiban kellemesen meleg volt. Anna és Tamás összebújtak és egymásra mosolyogtak.

A kimerültségtől félálomban arra eszméltek, hogy a sofőr hirtelen lehajtott egy parkolóba. „Most mi van?”, kérdezte Anna álmos hangon. „Fogalmam sincs”, felelte Tamás. 

Pillanatok alatt történt minden. Előbb egy rövid, ingerült szóváltás az első ülésen, majd az osztrák srác kinyitja a kocsiajtót. „What’s that?”, kérdezte Tamás. „I’m getting out, it’s too much!”, felelte a hippi, és kiszállt az autóból. 

Anna megszorította Tamás kezét. A lány keze hideg volt, és izzadt. Nem értettek semmit, feszülten figyeltek. Fogalmuk sem volt, miért lépett le az osztrák srác, ők nem mozdulnak, örültek, hogy végre meleg van és úton vannak. 

A sofőr nem szólt egy szót se. Halálos lett a csend. Egyszer csak éles műanyagcsörgés törte meg a csendet, mint amikor kipattintod az Algopyrint, csak ezerszeres hangosításban. Tamás csak annyit látott hátulról, hogy a sofőr megdörzsöli a karját, visszahúzza az ingujját. És a visszapillantó tükörben egy pillanatra látszott, ahogy az addigi pókerarc megkönnyebbülve elmosolyodik.

Mire felfogták, hogy mi történt, már kétszázzal száguldoztak az autópályán. A sofőr fél kézzel tartotta a kormányt, a másik kezével egy törlőrongyot kotorászott elő az ülés alól. A szélvédőt törölgette. Levette a napszemüvegét, majd újra visszatette. Tekergette a rádió gombjait. Anna egyre erősebben szorította Tamás kezét, és becsukta a szemét. Tamás fejében a Vágtázó Halottkémek zenéje dübörgött, „tárulj világ, tárulj elém”, ő sem merte kinyitni a szemét, és elképzelte, ahogy egy hatalmas csattanással belezuhannak egy tátongó fekete lyukba.  

Arra riadtak, hogy egy leállósávban állnak. „Das ist Passau”, mondta a sofőr, és kinyitotta az ajtót. „Tschüss!”, vetette még oda a kábán kikászálódó fiataloknak, és csikorgó kerekekkel elhajtott. 

Fotó: Hans Eiskonen, kép forrása: Pexels

Leave a Reply