A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
Akkor voltam először életemben igazán felszabadult. Meztelenül. Azelőtt mindig volt bennem szégyenérzet, ha vízbe kellett mennem emberek között, sőt akkor is, ha egyedül voltam. Akárki nézett rám, ha látszott a sérülésem, rögtön magára vonta a kérdő, sajnálkozó tekintetet.
Gyerekkoromban néhányszor ugyanaz a jelenet játszódott le: velem egykorú lányokkal, fiúkkal vagyok a strandon, ők észreveszik a heget rajtam, és felzaklatva mutogatnak rám:
– Nézd, milyen csúnya! Nézd, mi van ott neki!
Volt, amikor a víz alá visszabújás sem segített, ki kellett menekülnöm a medencéből, minél távolabbra. Ezért sokat álmodoztam arról, hogy valami varázskenőcs vagy csodaplasztika folytán megszabadulok a hegektől, mire nagy leszek. Másfél éves voltam, amikor leforráztam magam. Amióta az eszemet tudtam, ilyen a bőröm a mellkasomon és a jobb vállamon, és mindenkit ez érdekelt. Pedig tulajdonképpen semmi közöm hozzá. Mintha egy történetet hordoznék a bőrömön, amit nem én írtam.
Georggal már három éve együtt voltunk. Ez az élethelyzet teljesen váratlan találkozási pont volt a világainkban. Ő egzisztenciálisan beérkezett, elismert valaki volt, akiről azt hiszik az emberek, hogy egyszerűen nincs hibája. Én úton lévő, tépelődő és nagyon fiatal. Minden kínos felvetésemre, mint hogy menjek-e vele családi eseményekre, vagy tervezzek-e vele hosszabban, azt mondta:
– Én örülnék neki, de dönts te az életedről.
Sokat utaztunk, és az egyik egzotikus utazás végén volt egy álmom. Egy tó partján játszódott: közeledtünk a helyi, egyszerű emberekhez, hogy megnézzük, hogyan élik a mindennapjaikat, amikor megláttuk, mintha szikével fejtenék le egymásról a teknőspáncélt, valamiféle rituális, ősi szokástól vezérelve. A húscafatok és a páncél darabjai ott hevertek a parton egy kupacban. A bennszülöttek elégedettnek tűntek a dologgal, nem volt szokatlan számukra ez a tevékenység, de én elborzadtam álmomban, és ahogy felébredtem, rögtön a sérülésemhez nyúltam. Hosszas gondolkozás után arra jutottam, hogy az agyam ezzel az erős képpel próbál kompenzálni a lehetetlen vágyért, hogy megszabaduljak a hegektől.
– Don’t worry, be happy – énekelték torkuk szakadtából a villamoson, én középen álltam összehúzott vállakkal. Stresszhelyzetben beejtem a vállamat, talán abba a pozícióba, amibe a forró víz miatt húzódtam össze. Aznap éjszaka sokszor csinálták ezt: Gabi, a gyönyörű énekes, aki ki tudja, hány hangszeren játszik, csak odasúgott egy dallamot Maciek, a karmester fülébe, és ő rögtön megrendezte a kompozíciót – ki mikor lépjen be, milyen ritmusban, hangerővel, szólamokkal. Instant előadásokat produkáltak, bárhol is jártak a városban: a Király utcában vagy egy karaoke melegbárban – mindenhol mindenki őket csodálta. Én is ámulattal figyeltem őket, teljesen elmerültem bennük, igyekeztem minden cseppjét kiélvezni annak, hogy velük lehetek. A villamoson is ezt csinálták: csettingetve, dobolva, és tökéletes énekhanggal adták elő ezt az egyszerű dalt. Annyira hihetetlenek voltak, hogy egy pillanatra el is vonták az elmémet a problémámról.
– Don’t worry, be happy!
Előtte addig ittunk és táncoltunk a mesterkurzus záróestéjén, amíg ránk nem reggeledett. Az egyik pillanatban még a csillagok alatt álltunk a nyitott teraszon, aztán mire felocsúdtam, teljesen világos volt, észrevétlenül jött fel a nap. Lehet, álmodtam az egészet. Ahogy feltűnik Georg az asszisztensével, lekérnek a diákoktól, én eljátszom, hogy minden rendben, minden mehet ugyanúgy tovább, aztán belefáradok, és hazaküldöm őket. Nem éreztem önzésnek vagy valami láthatatlan határ átlépésének, hogy a búcsúestén maradni akartam a lengyel csapattal, akik egy hónapon keresztül minden éjjel szó szerint felforgatták a várost, és minden hajnalban vízben mosták magukat tisztára az előző éjszaka szennyétől – ez volt akkor a mindenem.
Hajnalban elindultunk a vízpart felé, ránéztem a telefonomra. Sírtam a fáradtságtól, a félelemtől, az egésztől.
– Költözz el, szerintem ennek vége van – írta Georg SMS-ben.
– Azonnal szálljanak le a járműről! – üvöltötte álmos-fáradtan a villamosvezető. A többiek kérdőn néztek rám.
– Do we have to get off?
– Yeah, let’s walk.
Leszálltunk, és végig gyalogoltunk a hídon. Ahogy sétáltunk át a Margitszigetre, Maciek mellém szegődött. Csak a fiatalokra jellemző, mindent felperzselő lánglelkűséggel beszélt a zenéről. Általános dolgokról kérdeztem, mint hogy milyen módszerekkel dolgozik, vagy hogy milyen érzés egy egész zenekart vezényelni, amikor a semmiből hirtelen ezt mondta:
– Music is my life, my everything. When I conduct or compose, it’s like the world opens up. Anything can happen, everything feels alive. The craziest ideas take shape, and that – right there – is what I live for.
Közben a híd közepére értünk, zavart a fény és a részeg fejfájás, de a hunyorgásban is láttam, ahogy a felkelő nap üdvözlően rámosolyog a pesti rakpart házaira, és a megáradt Duna fényárban zubog.
A sziget elején bugyira-melltartóra vetkőztem, nem gondolkoztam semmin. A víz magával ragadott, és abban a pillanatban minden terhet elengedtem – szabad voltam. Kijózanító volt a víz hűvössége is, de ami ezután történt, végképp felébresztett. Elkezdtem úszni a part mentén, kicsit távolabb a fiúktól, a sodrásban. Egy kicsit kijjebb úsztam, a fejemet nem tettem bele, ahhoz nem volt gusztusom. Aztán még kijjebb úsztam. Úgy nyolc méterre a szélétől egy fősodrás elkapott, mintha valaki megragadta volna a lábamat, és hirtelen megpördített a folyóban, így már hátrafelé sodródtam a vízben – ijesztő gyorsasággal. Hiába fordultam meg, visszafelé úszni képtelenség volt. Pánikba estem, és kiáltottam a többieknek; egy pillanat alatt kijózanodtam, és pontosan tudtam, mi történik. Már a híd lábánál tartottam, a többiek futva kiabáltak segítségért, de egy idő után nem hallottam semmit, csak a szívverésemet, ahogy próbáltam a vizet kilélegezni magamból. Láttam magamat és a szüleimet, amikor a konyhában rám ömlött a forró tea, láttam az első szerelmemet, ahogy letörli a száját, és hunyorogva mosolyog, láttam anyámat, ahogy az anyja sírjába néz.
Aztán rájöttem, hogy meg fogok halni, de furcsa módon ez ott a vízben beletörődéssel töltött el, jóllehet azt gondoltam, hogy a végsőkig küzdenék. Aztán belém hasított a gondolat:
– Még nem halhatok meg, nem jöttem rá, mi értelme van ennek az egésznek?
A következő dolog, amire emlékszem, hogy a Dunából kinőtt két kéz, ami kihúzott a csónak peremére. Megfogta mindkét karomat, úgy húzott a biztonságba. Mentő, rendőrség, sajnálkozó, fürkésző tekintetek, lehajtott fejjel magyarázkodás. A hajamat a víz még lejjebb húzta, és eltakarta a mellemet. A ruháimat hozták magukkal a többiek, odaszaladtak hozzám a parton, és körbevettek a hatalmas, egybeolvadó ölelésükkel. Hazafelé rólam beszélgettünk, bár az elmúlt hetekben sokat megtudtak a szünetekben, ebédeken, a végtelen kóborlásokon a város utcáin.
Maciek most a barátnőjéről is beszélt. Királynői jelenség, úgy hegedül, mint egy istennő.
– She is the love of my life – mondta igazi meggyőződéssel. Addig sosem hallottam senkit így beszélni a szerelemről.
– But we broke up because I slept with an opera singer.
– But why? – kérdeztem.
– She sings like an angel. I just… I couldn’t resist her.
Reggelre értem haza, a telefonom lemerült, nem tudtam bejutni. Georg nyitott ajtót, köpenyben, a reggeli kávéval a kezében. Szigorúan nézett, és azt mondta:
– Azt hittem, már haza sem jössz. Hétvégére lemegyek a Balatonra, egyedül.
Beszaladtam a WC-be, és belehánytam a vendégeknek fenntartott aranyozott csészébe.
– Jó, én addig kipakolom a cuccaimat – gondoltam. Utoljára kinéztem a faltól falig érő ablakon a városra, és a Dunában láttam magam, ahogy folyok lefelé az áradással, arccal előre, bátran.
Fotó: Ozan Tabakoğlu, kép forrása: Pexels