Laca rámeredt a fekete dobozra. Már utálta. Megint nem működik, hogy rohadna meg ott, ahol van. A beadási határidő meg holnap délelőtt tíz. Csak a szokásos ügymenet: mikrovállakozás, mikromeló, adatlapok, kitölt, kinyomtat, aláír, lepecsétel, beszkennel, visszaküld. Kellett otthonra a printer-scanner kombó, hogy ne kelljen a Copyguruba rohangálással mállasztani a drága időt és oldalanként 1 k-t otthagyni. Bögyi, az informatikai támasza biztosította róla, hogy ezzel nem lesz gond. Jó középkategória, Epson, kisebb irodai és otthoni használatra. A Google-értékelés: 4,4 (1367). Szerinte meg tíz per tíz. Már amikor működik. Mondjuk, eddig működött.
Á, biztos a tintapatronnal van gond! No problem, vesz egy újat. Bőven jó a fekete, a pályázatoknál nem kizáró ok a monokróm nyomtatás. Belebújt az ultramenőnek gondolt, kék-sárga LIDL-ös lépőjébe, és a közeli pláza felé vette az irányt. Ahol nyilván lyukra futott – ez már egy ilyen nap –, így kénytelen volt továbbállni. A harmadik, számítógépes kiegészítőket áruló egységben végre kapott megfelelőt. Hazafelé igyekezve volt ideje filozofálni azon, vajon tényleg egyszerűbbé tette a digitalizáció a mindennapokat? Volt egy mára betárazott különvéleménye és egy nemzetközileg ismert kézjelzése is a témához.
Úgy érezte, egy kis jutalmat igazán megérdemelne, és tett egy kanyart kedvenc kávézója felé. Ismerték már, gyakran szóba elegyedett a személyzettel. Kedvence, a virgonc tekintetű kis barna csaj állt éppen a pultban: Helló, Valika! Helló, Laca, a szokásos cortado? Legyen, de mi a legfrissebb pörkölés? Egy gyümölcsös brazil, Ronaldinho. Kurva jó név, nyalintsuk meg a brazilját, de igazi tőgyből fejt tejjel! A csaj megnyikkant, értette, ha akarta. Vagy félre is érthette volna, de Lacáról ordított, hogy csak a szája nagy, otthon egy nyuszi. A kávé miatt megéri a verbális kockázat, mert tényleg finom.
Hazaérve lerúgta ultramenőnek tartott LIDL-ös edzőcipőjét, és a nyomtatóra vetette magát. Kikattint, kicserél, bepattint, doksi megnyit, ikonra klikkel. És ismét semmi se történik. A toner originál, most vette, a nyomtatóval van a bibi, ez már tiszta sor. Jól rám sózta ezt a szart a hülye kereskedője. A tökömbe is, Bögyi! Aki eredendően általános iskolai matektanár, egy középsuliba jártak, onnan az ismeretség. Neki harminc éve Bögyi, nem Péter. Mondjuk ő sem a polgári nevét – Laca! – hallja belerikkantani a telefonba alaposan elhízott, egykori korosztályos teniszbajnok haverjától. Ahány év azóta, annyi kiló, kajánkodott magában, de persze megbízott benne. Levelezés, domain név, VPN-konnekt és az éves átlagos inflációnál ütemesebben növekvő áfás számlák. Informatikus az ilyen? Lófaszt, dohogta, de Bögyit amúgy bármikor hívhatta, ha elakadt. És hívta is, nem számított az ünnepnap se.
Még nem gördített a névhez. Megoldja. Bár gyűlölte az ilyen szitukat. Hervasztó szembesülni a saját tehetetlenségével. Egy nyamvadt nyomtatóból se tudsz kirimánkodni hat oldalt? Te púdergeci! Jólesett szidni magát, egy időre lenyugtatta, de a probléma ott maradt. Célzottan keresgélt, és az informatikai nagyongyorstalpaló eredménye: le kell tölteni a megfelelő drájvert (itt a link) a laptopra, párosítani a nyomtatóval, és máris köpködi a lapokat. Elméletben pár kattyintás, és befejezve a missön. De – mint oly sokszor – Elmélet asszonyka nem járt kézen fogva Gyakorlat úrral. Időlegesen-e, vagy sem, de éppen szakítottak, és neki nincs ideje megvárni a könnyes kibékülést, hiszen holnap délelőttig nincs már hátra húsz óra se, including éjszaka.
Zöld keretben fehér kagyló, pötty a kihangosítás ikonra, kicsöng. Na, mi újság, cirmos kuki? – rikkant bele a dolgozószoba izzadt csendjébe a túlsúlyos haver fejhangja. A cirmos kuki még a szokásos extrém megszólításokhoz képest is szintugrás. Annak dacára, hogy kurvára ideges, Laca hangosan felnyerít. Az van, hogy nem nyomtat a nyomtatód – böki oda fulladozva a birtokos személyjelet a beköszönés végére, ezzel egyértelműsítve a termék iránti felelősséget. Egyúttal át is tolja az Epson néven futó döglött lovat barátja térfelére. Aki azonban gyakorlott debattőr, ilyen amatőrséggel nem lehet egykönnyen zavarba hozni. Na, ránézek a nyomtatódra, kapcsold be a TeamViewert, biztos kell rá egy új driver. Gratulálok, Sherlock – epéskedett kicsit, pedig titkon örült. Lehet, hogy három klikknyire a megoldás? Nyugodjál le, menjél, igyál egy kávét, aztán rád csörgök, ha kész. Neked is nyomjak egy duplát? Kurva vicces – ezzel bontotta a vonalat.
Kétkapszulás Nespresso, közben kézben pörgetett Facebook feed, kozmikus csengőhang, Bögyi. Na, mi a rizalt, bajnok? Nem tudom, banyek, hozd be, újratelepítem. Az kizárt, nekem holnap leadásom van, és hatszáz (költői túlzás) oldalt kell nyomtatni meg szkennelni is, és ne zsibbasszál, hogy vegyek egy újat, mert nem veszek. Ne rinyálj, nem kell költségekbe verni magad, klafa kis nyomtató ez, de hát ez is csak egy számítógép, időnként kell neki a nagygenerál. Nyomasztó csend a válasz a vonal túlfelén, Bögyi veszi a lapot, itt azonnali segítség kell. Esetleg hívd fel a csávót, aki a laptopodat bűvöli, hogy is hívják? Nem mindegy neked? Kösz a semmit…
Agya hátsó rekeszében persze ott lapult opcióként a másik informatikus „szolgáltató”, aki nagyon nem a barát kategória. Hanem egy szociopata, tuti őrült, Xerioo a beceneve a „szakmában” – ahogy ő mondja –, de hogy kik képezik a tagságot, nos, azt tudni sem akarta. Kétszer találkoztak. Első alkalommal, mikor átnyújtotta a notebookot, és előzékenyen meg akarta adni a belépési adatokat is, kurta választ kapott: nincs szükségem ilyesmikre. Uppsz, akkor ez hekker – és csak remélni merte, hogy olyan Robin Hood-fajta. Másodszor Xerioo ingatlanában, a festői Avas lakótelep egyik tízemeletesében futottak össze az átadás-átvételre. Neo lakása a Mátrixban kutyafasza volt ehhez képest. Már a bejutás creepy hangulatú, látta, hogy a rács és a biztonsági ajtó zsanérjait csak egy komolyabb termonukleáris detonáció tudta volna kitépni. Leülni nem lehetett, mert minden szabad helyet kibelezett PC-k, laptopok, alaplapok és egyéb hardveres kiegészítők toronyba hányt dobozai foglaltak el. Ez bazmeg chipet reggelizik és nanobájtokat szarik, gondolta magában, miközben már másfél órája hallgatta állva, miért nem volt jó ötlet beruházni a csilliárd forintos Dell erőgépbe, aminek egyetlen értékes része a világító billentyűzete, a többi egy kalap szar. Azért pimpelt egyet rajta, hogy jó legyen: 160k, számla nélkül. A rohadék. És most kénytelen újra hívni.
Idegesítő egy pali volt, tippre a maffiának dolgozott. Miskolc külső évtizedek óta bevonzza az ilyeneket. Emlékezett a felesége mentős sztorijaira, aki ropogós medikaként kék villogóval rótta a területet, ahol minden hétre jutott egy késelés vagy tüdőlövés. Mondjuk ötösre vizsgázott oxiológiából, ennyi hasznot mindenképpen hajtottak a rendszerváltáskori turbulens évek.
Laca úgy érezte, ő is valamiféle rendszerváltás küszöbén topog, amely a nyomtató (a dolgos melós) és a laptop (a munkaadó) viszonyát új alapokra helyezheti. Szervusz, miben segíthetek? – szisszent Xerioo hidegrázósan kellemes orgánuma. Nem látja a laptop a nyomtatómat. Az állapotjelző még mutatja, hogy ott a doksi, aztán eltűnik onnan, és annyit se szól: bikkmakk! Rendben, belépek a gépedbe, nézem. Nem engedélykérés volt, tényközlés. Érdeklődve figyelte a monitort, ahogy soha nem látott ablakok és kódsorok nyíltak meg, és a tőle légvonalban kilométerekre matató egér kurzora cikázott ide-oda, munkára sürgetve a lusta programokat. Most csapolja le a céges számlát, esetleg beköti a gépét egy észak-koreai zombihálózatba? Mindegy már, csak működjön!
Milyen nyomtató is ez? – riasztotta meg szinte nyafogva (mintha nem látta volna). Epson. Nem volt jó ötlet ilyet venni (mindjárt gondolta). A Dell architektúrája nem kedveli ezt a típust. Xerioo, a tízes skálán kettes, amennyire érdekel a két doboz érzelmi viszonya. Nyomtasson, szkenneljen, monokrómban. Ennyit várok az összesen egy gurigába fájó gépparktól, nagy kérés? Hajjaj, de még mennyire! Nyugodtan gúnyolódhatsz – kezdte a tirádát –, de most, a Covid alatt ez ennél jóval bonyolultabb. Céges ügyfeleim (már ha léteznek ilyenek, gondolta Laca gonoszkodva) sokkal komolyabb nyomtatókkal nem mennek semmire. A probléma nem hardveres, hanem szoftveres, és nem csak az Epson termékeit érinti. A PC-pimpelő ezután belekezdett egy bő órás előadásba az irodai gépek kommunikációs problémáiról és a bugokkal teli szoftverfrissítésekről. Kihangosítva hallgatta a monoton darálást, és lárvaarccal és lassan üvegesedő tekintettel arra gondolt, hogy ha lenne pisztolya, fejbelőné ezt az autista barmot. Jobban járna ő is, meg a világ is. Ám ilyen tetszetős megoldások csak a filmekben léteznek, a való élet sanyarúbb ennél. Várt tehát, mert az évekre visszanyúló support folyamatban megtanulta, hogy a végtelen türelemmel mímelt figyelem az ára a megoldásnak. Mert a külvárosi bitbajnok pénzt ilyenekért soha nem kért, a hallgatásod volt a szokásos tarifa. Ám a monoton zuhatagként áradó informatikusi halandzsából ezúttal kiviláglott egy mondat, ami azonnal kirántotta révületéből: Ezt most nem tudom neked megoldani, mert a Microsoft hat hónapja nem adott ki frissítést. Mi van?? Mi köze ehhez? Hát annyi, hogy a nyomtatási probléma az operációs rendszer hibája, és nem lehet frissítéseket letölteni, mivel a Microsoft szerverei fél éve terheléses támadás alatt állnak. Miért is? A Billgétsz miatt, és addig támadás alatt is lesznek, amíg a Billgétsz el nem ismeri, hogy a koronavírus-járvány kirobbantásában kulcsszerepe volt, mert a beadott vakcinákkal akarja megfigyelés alatt tartani az emberiséget.
Csend. Nem tudta eldönteni, hogy üvöltsön, visítson vagy röhögjön. Nyilván a pisztoly lenne a legjobb opció, de tartott tőle, hogy a saját homloka felé fordítaná. Laca csendben ült hát, és csak ennyit bírt kinyögni: Aha, kösz az infót.
Aznap délután fogta az összes megtakarított pénzét, beslattyogott a plázába, vett egy új printert és…
… azóta is élnek, ha meg nem haltak.
Fotó: https://kaboompics.com/, kép forrása: Pexels