
Horváth Tamás: Fagradalsfjall
Nincs rosszabb annál, mint a szeretteink mellett magányosnak lenni.
a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Nincs rosszabb annál, mint a szeretteink mellett magányosnak lenni.
„Tudod te egyáltalán, mit csinál egy szociális munkás? Hogy milyen lecsúszott emberekkel kell bajlódnia? Nem adok neked egy évet sem ezen a szakon!” Ez tizenkét éve volt. Azóta hordozza magában ezeket a mondatokat.
Érzem, ahogy a kötél lendül egyet, a cipőm orrával próbálom megtartani magam, de megcsúszik a talpam. A büdös francba, hallom fentről Pista bácsi hangját, jaj, csak óvatosan, kiabál anyu, jó érzés, hogy aggódik.
A téglaépület mögött a kerítés, egészen a töltésig, szabad járást engedett. Kevesen sétáltak arra. A begyűjtöttek inkább ültek és vártak. Beosztották energiájukat, tartogatták a hallomásból ismert, könyörtelen, embert próbáló, hosszú vonatútra.
Csak panaszkodni tudsz? Ez hír? Ilyenekkel foglalkozol? Ne haragudj, de dolgom van, nem érek rá ezt hallgatni, dorgálja le őt, pedig Lívia – egyre jobban szorongva – igyekszik figyelni arra, mit mond.
Kedvenc úticélod az Óperenciás-tenger legkisebb szigete, a Banán-sziget volt, meséid is mind az ottani életről szóltak. Kezdetben csak nevettem rajta, hisz se Óperenciás-tenger, se Banán-sziget nem létezik, ám egy idő után kezdtem hinni neked.
Pár nap híján egyszerre szakadt el a térdszalagunk. Neki az edzésen, úgy mondta, kitörés közben. Én csak elestem a buszon, miközben a hosszú fémkígyóként tekergő Ikarusz csuklójában egyensúlyoztam.
Csak egy kanállal kéne ennem, nem többet, csak egy kicsi kanálkával, legyek jó kislány és nyissam ki szépen a számat, de a szám nem mozdul és nem érez, elzsibbadtak benne az ízek.
Az ablaktörlőn még nem cserélted ki a gumit. Nyikorog, minden törlésnél. Egyszer megkérdeztem, mikor veszel újat. Azt válaszoltad, hogy ne pofázzak bele
– Normális vagy? Nem érted, amit mondok? Kurvára nem értesz a kutyákhoz, mondom, hogy fogd vissza, mit csinálsz?! Nem úgy kell! Add ide! Add már ide…
Annyira más voltál, mint én. Te vicces, vagány és cserfes. Mindenkivel el tudtál beszélgetni. Én meg pont az ellenkezője: félénk, visszahúzódó és magamnak való.
Először a gyávaságomat, a kishitűségemet fogadtam el, majd a befolyásolhatóságomat, az önmarcangolásomat, a szélsőséges és kiszámíthatatlan hangulatingadozásaimat, a disszociációs reakcióimat és a depresszív hangulatomat.
Az jár a fejemben, hogy ha a másik kereszteződés felé mentünk volna, ahol jelzőlámpa is van, már rég kint lehetnénk. De nem mondom ki hangosan, nem szoktam beleszólni a döntéseibe.
A saját életünk, családjaink múltjának lenyomatai jelennek meg, amit együtt viselünk kollektív emlékezetünk révén a történetek főszereplőivel és anyáinkkal, nagyanyáinkkal.
Beszélnem kell a főnökömmel, délután állásinterjút kell tartanom, egy ismerősöm jelezte tegnap, hogy fel akar majd hívni… Semmi fontos, amiért hamar el kéne hagynom a házat.
Apró helyiség, benne cingár férfi, molett nő. A férfi – fiatalabb, alacsonyabb, mint a nő, mégis erősen kopaszodik – ordít, hadonászik, lobog a nyakbaakasztó, csörög rajta a kulcs, villog a névtábla műanyag tokja.
Ilike a nappaliban zokogni kezd, és azt kiabálja, hogy akkor én csak kaland vagyok, hát ennyit érek, akkor maradj azzal a tehénnel, és kirohan az előszobába, feltépi a gardrób lamellás fenyőfa ajtaját, leakasztja a pulóverét a vállfáról, a vállára dobja, lehajol és elkezdi fűzni a cipőjét.
Akkortájt költöztek a szomszédunkba Ica néniék, mikor ezt a rajzot készítetted. Emlékszem, ahogy az ismerkedés első lépcsőfokaként az idős asszony áthívott minket és tejfölös lángossal járt a kedvünkben.
A legjobb barátom, az egyetlen társam voltál, de mára nem vagy több, mint egy kósza emlék, alak egy könyvből, melyet még gyerekként kaptam.