Novellapályázat 2026

Sárosi Anikó: Az utolsó vonat

A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.

Sosem szerettem a nyarat. A nap úgy perzseli az ember bőrét, hogy az már fáj. Az izzadság rászárad a bőrre, elnyomva a reggeli zuhany friss illatát.

Pont egy ilyen nyáron kerültél a hospicéba. A fehérre meszelt szobában ültem, és a kőfalakból áradt a meleg. Hiába volt nyitva az ablak, a forróság lassan hömpölygött át a párkányon. A levegőben néma tehetetlenség ült.

Pont, mint te abban a vaságyban. Hanyatt feküdtél, kezed összefonva pihent a mellkasodon. Talán némán fohászkodtál, talán ez már a megadás jele volt. Májfoltos bőröd ráncosan tapadt a hosszú, csontos ujjakra. Le kellett volna vágnom a körmöd, gondoltam. Furcsa, mennyire hasonlít a kezünk – családi örökség ez is, azt hiszem.

A plafont bámultad, mintha a Mennyek Kapuja tárult volna eléd. Pedig akkorra a zöldhályogtól már az orrod hegyéig sem láttál. Amikor beszélgettünk, mindig azt mondtad:

–  Tudod, fiam, én csak nézek ki a fejemből. Összemosódik a világ – révedtél a semmibe –, neked is csak a körvonalaid látom. 

Fiam, így hívtál mindig. Soha nem kértem ki magamnak. Hisz úgy neveltek, hogy nagyapára jobb ráhagyni a dolgokat. Pedig lány voltam, így csak magamban helyesbítettem. Tudtam, hogy neked csak fiaid voltak. Vagyis már csak egy maradt. Az idősebbet öt éve vitte el a rák. Most te voltál soron. 

Figyeltelek, ahogy a hosszú ujjú flanelpizsamában feküdtél a keményre vasalt kórházi paplan alatt. Még ezt a kiszolgáltatottságot is csendes méltósággal viselted. 

Talán már készen álltál a lezárásra. Talán így is tovább maradtál, mint kellett volna.

Kérdezted, mi újság a nagyvilágban. Én persze nem győztem ecsetelni, hogy milyen jól megy az egyetem. Nehéz volt elnyerni az elismerésed, én mégsem adtam fel soha.

– Minden tárgyam németül van – mondtam büszkén. 

Szelíden mosolyogtál, majd szabadkoztál, amiért elfelejtetted már a nyelvet.   

Aztán mindketten elhallgattunk. Nem jutott eszembe semmi, amivel vigasztalhattalak volna. 

Helyette az ablakban megbúvó Mecsek körvonalait néztem. 

Emlékszem, ’98 nyarán felvittél minket Emmával a szőlőskertbe. Nem igazán akartunk menni. Mindig olyan komoly voltál velünk, mintha kis felnőttek lennénk. Ráadásul akkor is pont ilyen hőség volt. Reméltem, hogy a tűző napon való séta után végre leheveredhetünk a barackfa árnyékába.

De persze feladatunk is volt: 

 – Ellenőrizni kell a nyomást a hordókban – mondtad. 

Bár sejtettem, hogy csak egy kis nyugalomra vágysz az élet zajától.

Ahogy baktattunk fel a Mecsek kanyargó ösvényein, a bizonyítványunkról kérdeztél. 

Emmáé kitűnő volt. Belőle orvos lesz. 

– Nekem egy négyes becsúszott… megint. 

Te mégis örültél, hogy csak a matek lett négyes.

–  Helyes. Németül tudni kell, fiam – jelentetted ki. – Nekem is hasznomra vált a fronton.

Nem tudom, miért gondoltad, hogy kilencévesen felfogom a mondandód súlyát.

Ahogy mesélni kezdtél, mégis láttalak magam előtt. Alig lehettél idősebb nálam. Magyarul még nem tudtál, azt csak az elemiben szívtad magadba. Huszonhét év alatt egyszer sem hallottalak németül megszólalni. Hihetetlennek tűnt, hogy mégis ez volt az anyanyelved.

Amíg te a pincében a hordókat ellenőrizted, mi két marékra szedtük a szedret. Azt a savanyút, amelyik lilára festi a nyelvet. Mondtad, hogy leszedhetjük az összeset, amit nem eszünk meg, majd hazavisszük a többieknek. 

Közben rajtakaptunk Emmával, amikor a sufni mögött titokban elszívtál egy cigarettát. Pedig azt mondtad, leszoktál. Erről persze egy újabb történet jutott eszedbe.

Húszas éveid elején jártál, amikor kiküldtek a szovjet frontra. A barna uniformist viselted, ami még most is ott lóg a ruhásszekrényben. Akkortájt növesztetted meg a bajszod. 

Mesélted, hogy az egyik éjszaka különösen hideg volt. A többi hadifogollyal ültetek a tábortűz körül. Fáradtságtól elnyűtt arcok parázslottak a sötétben. Románok, szlovákok és magyarok. Németül beszélgettetek. Már amennyire tudtatok.

Még nem volt tél, amikor téged elfogtak. Így a cigarettádat próbáltad becserélni egy melegebb kabátért. Akkor fogadtad meg magadnak, hogy leszoksz róla, ha ezt túléled. 

Gyerekként úgy gondoltam, ez is csak egy hegyi beszéd a sok közül. Tanulj jól, és ne dohányozz. Nem is fogtam fel, hogy a te túlélésed valami mást is mozgásba hozott.

A bizonytalanság néma árnyként ereszkedett a táborra. Arról suttogtatok, ki mit hallott, hová viszik a hadifoglyokat. Sokan hagytak hátra családot, félig leélt életet. Te épp csak belekezdtél a tiedbe, máris el akarták venni.

 Senki sem mondta ki, de mindenkiben ugyanaz a kérdés zakatolt: vajon a halálba visznek?

Másnap nagy volt a mozgolódás. A foglyokat találomra sorba rendezték, és az állomás felé terelték őket. 

Egy hosszú vonat terpeszkedett a síneken. Sorra nyelte el a felszállókat. 

Imádkoztál Istenhez, bár nem tudtad, meghallja-e. Tudtad jól, történjen bármi, a sorsod méltósággal fogadod.

Fogoly voltál. Búcsút intettél már a hazádnak, a családodnak, a barátaidnak. 

Talán egy rész meg is halt ott benned.

Néhány ember választott el a vonattól. Aztán hirtelen becsapódott a vagon ajtaja. Megkönnyebbültél, ahogy láttad a szerelvényt eltűnni a távolban. 

Napokig voltál a táborban. De hallottad a többiektől, hogy talán megúsztátok. Hogy a szovjetek elengedik a hadifoglyokat.  

Talán akkor tanultad meg igazán értékelni a szabadságot. 

Talán ezt az alázatot akartad továbbörökíteni.

A temetésedre július végén került sor. Bár az újságban is megjelent a hír a halálodról, csak a szűk család jött el. 

Küzdelmes, de hosszú életed volt. 

Talán ez volt a sorsod: mindig egy lépéssel a halál előtt járni.

Amikor a többiek lassan elszivárogtak, ketten maradtunk apuval a sírodnál. Tétován rendezgettük a koszorúkat, mintha ezzel még egy kicsit elnyújthatnánk a búcsúzást.

Aztán apu megszólalt.

– Tudom, nem ez a legjobb alkalom… de mondanom kell valamit.

Pozitív lett a biopszia. Újabb vizsgálatra lesz szükség.

Nem akar róla sokat beszélni, mégis végigfutunk a lehetőségeken. Kezelések. Statisztikák. Hospice. 

A mondatok üresen koppannak a nyári melegben.

Közben egy másik gondolat is befészkeli magát a fejembe.

Hosszú ideje először eszembe jut az a tábor. A hosszú sor az állomáson. A vonat, amely sorra nyelte el a foglyokat.

Talán ez a fájdalom soha nem létezett volna, ha akkor ott veled együtt indul el az utolsó vonat.

Fotó: Вадим Гетман, kép forrása: Pexels

Leave a Reply