A lakás tiszta, minden olyan, amilyennek lennie kell, ha vendégeket fogad az ember. A gyerekekkel a délután során fejenként legalább négyszer vesztem össze, hogy rakjanak rendet a szobájukban. A nagyok már vissza-visszaszólnak, hogy oda úgysem megy be senki, a kicsik szorgosan pakolnak, a legkisebbnek segítek. Abban bízom, hogy megtanulja tőlem, hogyan tegyen rendet. Naiv vagyok, mint mindig, a nagyok sem tanulták meg, vagy talán igen, csak nem csillogtatják meg képességeiket, pedig velük is ugyanúgy végigmentem ezen a fázison. A kicsivel türelmesebb vagyok, ő a legkisebb, pontosan tudom, hogy nem lesz már több, nem siettetem, hagyom. Dundi kezével egyenként fogja meg és adja át a játékait, hogy én tegyem őket a dobozba. Lassabban haladunk, de nem bánom. Minden közös pillanat ajándék.
A lakás nagyjából rendben van, rengeteget dolgozok, talán ha négy órám van 150 négyzetméterre, illetve már nem is annyira, mert a gyerekek szobájába ritkán teszem be a lábamat. Nagyok már, a privát szférájuk szent. Néha bedobom a robotporszívót, vagy ha táborban vannak, kitakarítok náluk is, de ez évente legfeljebb négyszer fordul elő. A legkisebbem felségterülete úgy néz ki, mintha lenne egy személyes hurrikánja, ami időről-időre kitör a szekrényéből és végigsöpör a cuccain. Régen elmúltak a közös pakolás pillanatai. Már nem zavar a lakás tökéletlensége, jobban zavarna, ha ezen kellene vitatkoznom.
Állok a konyhában, a sütőből ömlik a meleg, már elkészítettem háromféle édes sütit, egy nagy tálnyi tiramisut, két salátát, az egyik egy francia rizssaláta – hagyományos recept, a családom készíti így, Franciaországban kb. minden családnak megvan a maga saját rizssalátája, nem tudsz két egyformát enni –, a másik egy tésztasaláta, most a sajtos sós sütihez reszelem a sajtot. Utálok sajtot reszelni, egyáltalán, bármit reszelni, de a hagyományos családmodellünkben a nőé a konyha, a férfi pénzt keres. A nő is, merengek sokadszor, elvégre egész héten franciát és magyart tanítok, érettségire és nyelvvizsgára készítek fel, nagyon is jó eredménnyel. Megint nem figyelek eléggé, lereszelem az ujjam hegyét is, vér pettyezi a konyhapultot és a követ, ahogy lépkedek a fürdő felé, hogy elállítsam a vérzést.
Állok a konyhában, az előbb hoztam fel 100 darab dobozokba zárt, csinos szendvicset, az egyik meghívott küldte, hogy ne melózzak annyit, a gofritészta összekeverve áll mellettem, a tegnap felfalt Rákóczi-túrós helyett almáspitét sütök. Gyúrom a tésztát. Az almát már nem én reszelem, gyerekkorom óta utálom a reszelőt, mindig megvágom vele az ujjam. Reszelhetném persze a gyümölcsöket, zöldségeket géppel is, de akkor más lesz az állaguk, üresnek és szomorúnak érzem tőle az ízüket. Jó vicc, hogy még én válogatok, de tudom, hogy már ez is belefér.
A lakás tele van vendégekkel, úgy érzem, egy szabad lépést sem tudok tenni. Ezt mind te készítetted? Igen, valószínűleg én, mégis ki a tököm, nem hoztatok semmit, max piát, abból meg még nem lett sem tésztasaláta, sem tiramisu. Bámulatos, hogy van ennyi időd? Egyébként nincs, négykor keltem, hogy minden olyan legyen, amilyennek megszoktátok, olyan, amilyet valahol el is vártok, olyan, amilyennek lennie kell. Már most nincsen kedvem ehhez az estéhez.
A lakás egyre élőbb, ahogy megtelik emberekkel. Mindenki jön-megy, bemutatom őket egymásnak, körbevezetek mindenkit, és mivel tudom, hogy van köztük olyan, aki imád lakásokat nézni, őt még a hálóba is beviszem, pedig az tabu. Most kivételt teszek, miközben csodálja az ablakba épített kiülőt a fényekkel, pontosan tudom, hogy átérzi a pillanat kivételességét. Üldögélünk, Yves Saint Laurent halhatatlan kreációinak képeit nézegetjük – már most tudom, hogy ezt az estét nem bánom meg.
Körbesétálok, mindenkivel beszélgetnem kell, de fogalmam sincs, miről. Vannak filmek, amelyek egy vagy néhány ikonikus mondata a fülemben cseng alkalmas (vagy inkább alkalmatlan) percekben, ez történik most is. „Nekem nincsenek barátaim. Csak Márknak vannak barátai.” Már nekem sincsenek. Valahol az évek során eltűntek, mindenkivel volt valami baj. Egy idő után meguntam hallgatni a találkozások utáni panaszáradatot, és nem találkoztam velük többet. Az első úgyis a család, meg az, hogy harmóniában legyünk. Persze, biztos van büntetés azért, mert szolgaian elhagytam a régi barátokat, például az az ex, aki legalább 20 perce hozzám beszél, egészen biztosan a karma élő megtestesítője, ő a büntetésem. Hallgatom, nem tudom, mi közöm a sok-sok évvel ezelőtti történetéhez, miért fontos neki, hogy elmondja, a férjem annak idején hogyan hagyta őt el, miket írt neki, és ez milyen sértő volt. Nem mindegy már? A párjával jött ide, és akárhogy takargatja a hasát, a tartásán látom, hogy várandós. A másik a szeretőjét mutatja be nekem, mikor az elfordul, megkérdi, mit szólok hozzá. Mit szóljak? Semmit. A feleségét száz éve ismerem, gyerekeik vannak, együtt építették fel az életüket, a semmiből indultak, csodálatos házat, jövedelmező céget hoztak össze, de úgy látszik, most mindez széthullik. Ez vár vajon ránk is? Az élet néha megdob jelekkel, amelyeket akkor nem veszek észre, csak évek múlva, visszatekintve jövök rá, hogy a jövőt rejtő fátyol fellebbent egy másodpercre. Lehet, ez is egy ilyen pillanat. Udvariasan mosolygok, azt mondom, gyönyörű, mert mégsem mondhatom azt, hogy a feltöltött szája rémisztő, a műmelle kiveri az ablakot, és nem biztos, hogy az volt ma a vágyam, hogy a méhét is lássam, ahogy kurta szoknyájában a lábát lengetve üldögél.
Körbesétálok, igyekszem mindenkivel beszélgetni, de van, ahol elakadok. A vendéglista összeállításánál úgy éreztem, mindent alaposan végiggondoltam, de látom már, tévedtem. A csapat új, mindegyikük csak engem ismer, de mindenkinek van itt két-három ismerőse, így bemutatkozókört is építünk az estébe. Mindenki mond magáról egy érdekes vagy meglepő dolgot, említ valamit, amit szeretne megtenni, de még nem került rá sor életében, és valamit, amit szeret csinálni. Az egyik bemutatkozás közben elkapok egy ugyanolyan pimasz félmosolyt, mint ami – attól tartok – az én arcomra is kiült, és csaknem hangosan felnevetek. Azt hiszem, el kell fogadnom a bölcs mondást, amely szerint legyen erőd lent hagyni azt, amit felemelni nem tudsz. Szeretem elhinni magamról, hogy fel tudok emelni bárkit, ez a pillanat azonban a szembesülés pillanata: van, akit nem tudok. Ez a pimasz mosoly és azt követő rám kacsintás pontosan mutatja, hogy nem kell ezt túlstresszelni, és képes vagyok túllépni a csalódottság érzésen. Persze van olyan meghívott, aki abszolút jó választás. Rájuk nézek, és elmosolyodok. Örülök, hogy itt vannak. Ez már inkább az én közegem. Újra lefagyok, amikor meghallom a banális kérdést, amit az egyik lánynak mindig feltesznek az izomtömegére vonatkozóan. Rutinosan hárít, egy pillanat alatt oszlat el minden szimpatikus kis hiedelmet: ez bizony nem genetika, hanem kőkemény munka eredménye. Ergo neked is lehetne ilyen, ha tennél érte. Nem bírom ezt a témát. A franciák hozzáállását szeretem: jól áll ez a ruha. Ez valóban dicséret. Dicséri az ízlésedet, hódolat azon képességed előtt, hogy hangsúlyozni tudod a tested (bármilyen legyen is) előnyös vonásait. Body positivity, divatos fogalom napjainkban, de mikor jutunk el oda, hogy nem téma a másik nemi és vallási hovatartozása, jövedelme, teste? Sodornának a gondolatok, de a barátnőm jön, 9 éve ismerjük egymást, ritkán találkozunk, mégis érezzük egymás rezdülését is. Nem láttam még az övénél nagyobb szívet. Az egyetlen, aki itt maradt a múltból, aki soha nem kérdezett, csak jelen volt, aki mellettem állt és támogatott minden olyan törekvésemnél, amikor új formát próbáltam adni az életemnek. Nem tudom megállni, muszáj megölelnem. Én kerülök sorra, mondok pár mondatot, ami egyáltalán nem takarja azt, amit magamról gondolok. Azt, hogy olyan vagyok, mint az úszómatracon ülő ember, aki lábát a vízbe lógatja, de nem merül bele a habokba. Nem vészes igazán, itt is vagyok, ott is vagyok, de alapvetően sokat nem kockáztatok. Mindezt egyedül a pimasz mosolyú tudja, akinek van türelme kivárni, hogy bemenjek a vízbe.
Hajnali három van, mire mindenki elmegy, és a nálunk alvó gyerekek is elalszanak. Talán itt az ideje túllépni. Túllépni önmagamon, a régi életemen, az emlékeimen. Letenni a régit, és helyet adni az újnak. A természetben annyira egyszerűen megy ez. A fák nem búslakodnak az elhullajtott leveleik után, nem mondják, hogy nem növesztenek több levelet, mert elvesztették a régieket. Az ősz szülötte vagyok, és az ősz a kedvenc évszakom. Tanulhatnék a fáktól.
Fotó: Mateusz Feliksik, kép forrása: Pexels