Tag: Zeck Julianna

Neki apa még egy mindenre megoldást találó, varázslatos lénynek tűnt, aki előtt nincs lehetetlen. Emese viszont megállíthatatlanul szaladt előre, majd fel a lépcsőn, s már nyomta is le a kilincset.

Napokig feküdtem ott, esett rám az eső, tűzött a nap, kutyák nyaldosták az arcomat, paták dobogtak körülöttem, macskák vonyítottak éjjel, miközben hallottam a duruzsolást és a halk nevetgélést a várfalról. Ezt az összehangolt, otthonos érzést kerestem én is.

Oda kell adnom valakinek a szüzességemet, hogy apu megnyugodjon, és ne nevessen többé rajtam. Mondtam neki, hogy nekem mindegy, odaadom szívesen bárkinek. Azt mondta, ehhez idő kell, meg kell szervezni, meg kell adni a módját.

Gyerekeket akart tőle, családot, közös életet. Nem merte ezt elmondani, inkább azzal próbálta jelezni elkötelezettségét, hogy sokszor mentesítette Mariannt az otthoni teendők alól. Mosogatott, porszívózott, megtanult főzni, kevés pénzéből csokiszíveket vásárolt neki.

Meglátta Tamást az ajtóban, egy hosszúnak tűnő pillanatra feszült csend lett, majd megjelent mögötte a faszija. Másodpercek alatt próbáltuk felmérni a helyzetet. Vajon ki fog megszólalni előbb? Éreztem, hogy van valami a levegőben, itt valami titoknak kell lennie.

Én még csak most kapkodom össze a darabjaimat. Emlékfoszlányok vesznek körül, mintha egy széttépett könyv lapjai hevernének körülöttem a földön. Sírás kerülget. Nem az leszek többé, aki voltam.

Csörgött a telefon. Lilla tanárnője hívta, hogy már mindenkit hazavitt az édesanyja, csak őt nem. Tud-e jönni? Persze, hogy tud. Magára kapdosta ruháit, gyorsan bevetette az ágyat és elindult az iskolába. Újabb dugó.