Tag: Aigner Ditti

Nehezen szokta meg az új várost és az új iskolát. Apa sokáig nem kapott munkát, szívességből húzódhattak meg egy szociális intézmény pincéjében.

Persze, hogy itthon a legjobb, odakint, idegenben mindig csak gyüttmönt marad az ember, olyan hatalmas az a város, magányosnak érezte magát.

A kis kollektíva egykedvűen üldögélt. A zsíros hajú, pocakos rendszergazda érdeklődött, meddig fog ez tartani, István pedig közölte, amint teljesítik a követeléseit, hazamehetnek.

Ez a fiú nem azt érdemli, hogy csonka családban nőjön fel. És való igaz, a jólétet is szereti, amit a felesége biztosít nekik. Annyit igazán megtehet, hogy cserébe néha megdugja, vagy megjelenik vele itt-ott.

– Ne féljél, kislány! – hahotázott nagyot a férfi. – Mindjárt megyünk tovább, de mutatni szeretnék valamit.

– Nem érdekel, mit szeretne mutatni, én most kiszállok! – ugrott ki Charlotte dühösen a kocsiból. Alig tett pár lépést az út felé, amikor a nagydarab férfi megragadta a karját.

Amikor tizennégy évesen összetörtem a kocsiját, akkor sem mutatott különösebb érzelmet. „Veszek másikat.” Máig nem tudom, rájött-e, hogy szándékosan vezettem neki a falnak.