Ha jól belegondolok, az égvilágon semmi különleges se történt velem, amiről érdemes lenne szót ejteni. Elvégeztem az iskolákat, az érettségim is meglett, aztán a mostohaapám azt mondta, keressem meg az életrevalómat. Értettem a szóból, eljöttem abból az alföldi porfészekből. Albérletet meg munkát kerestem. Nem volt nehéz, feljövőben volt a vendéglátás. Elvégeztem egy tanfolyamot, elég volt ahhoz, amit akartam, sose voltak nagy ambícióim. Teltek az évek, szépen, csendesen. Néha jött egy-egy srác, kis kaland, de a lángoló szerelem elkerült. Karácsonykor hazamentem, anyám egyre kopottabb és fáradtabb lett, a fater meg potrohos, nagyhangú, nagyevő. A szentestét valahogy elviseltem, de másnap a legkorábbi vonattal eljöttem. Nem is bánták.
Elmúltam harminc, volt osztálytársaim közül már többen el is váltak, én meg még egyszer se mondtam ki a boldogító igent. Olyan voltam, mint a nagy magyar átlag. 164 cm magas, haja barna, szeme barna, különleges ismertetőjegye nincs. Valahogy így nézett volna ki a személyleírásom. Tetoválás se díszített, félek a tűtől meg a fájdalomtól, és börtönőr nagyapámtól mindig azt hallottam, hogy tetkót a börtönviselt emberek varratnak magukra. A pirszingtől is irtóztam, egyszer egy fiatal pár csókolózott a teraszon, aztán nyújtogatták egymásra a nyelvüket, amibe valami golyó volt belőve. Majdnem elhánytam magam. Egy peremkerületi presszóban melóztam, vittem ki a lúdlábtortákat meg a kávét, felvettem a rendeléseket, elég jó volt a forgalom. Párban voltunk a kolléganőmmel, Mártival, aki alig múlt húsz, és őskövületnek hívott a hátam mögött. Aztán már szembe is. A főnök ritkán jött be, neki mutogatta, hogy a hátára íratott egy idézetet az elérhetetlen célokról, meg egy órát, meg egy nyíló orchideát. Úgy láttam, tetszett neki a dolog. Amikor fintorogni kezdtem, direkt leöntött egy pohár kávéval. A főnök persze őt küldte el egy háromnapos tanfolyamra, ahol a latte készítésének módszerét tanulta meg, és attól kezdve olyan fenn hordta az orrát, hogy szólni se lehetett hozzá. Fényes kávéházról álmodozott, meg londoni útról, meg arról, hogy egyszer belép valami nagyon gazdag férfi, és pont őt választja. A takarítónő meg buzgón helyeselt, miközben csuszatolta a WC előterét. Kezdtem más munkahely után érdeklődni, amikor egy szerda délelőtt bejött Jenő, valamelyik szomszéd utcát kereste. Attól kezdve előbb hetente, majd gyakrabban betért. Egyszer hozott egy csokor rózsát, beszuszakoltam a szemetesbe. Mikor feleségül kért, igent mondtam. Leadtam a presszót, a fehér kiskötényt felakasztottam a fogasra, a törzsvendégeknek fizettem egy kis konyakot. Összecuccoltam, két bőröndbe elfért mindenem. Itt esküdtünk a kerületben, sötétkék nadrágkosztümöt húztam a jeles napra, de Jenő nem hozott virágot. Később kiderült, Márti elárulta neki a rózsák sorsát, csak hogy bosszantson. A férjem szófukar ember volt, de kedvesnek tűnt. Igaz, a ruháim nagy részét kidobta, foga közt szűrve a szót, hogy ilyen kurvás holmikat nem hordhatok a falujában. Hegyek közé beszorított zsákfalu volt. Úgy beszélt, olyan elragadtatottan arról az egy sornyi házról, mintha valami földesúr lenne. S nem is tévedtem sokat. Övé volt az összes erdő, s abban lelte örömét, ha tudott venni hozzá még valamennyit. Hamar rájöttem, hogy ez volt az egyetlen öröme. Ő adott munkát minden magát bíró embernek. Én nem dolgoztam, nem is volt hol. A legközelebbi szomszéd messze lakott tőlünk, egy öreg ijedős házaspár. Hozzám hasonló korú nő nem élt a faluban. A férfiak, ha véletlenül megláttak, ahogy sétálok a határ felé, hangosan köszöntek, aztán gyorsan mentek is tovább. Hónap elején bementünk a megyeszékhelyre, bevásárolni. Mindent, amire egy hónapig szükség volt. Ilyenkor elmentem fodrászhoz. Néha már megszólalni is alig mertem, összeszorult a torkom a vidáman trécselő, nevetgélő, elegáns nők között. Amikor kijöttem, Jenő már az ajtó előtt várt, de soha, egyetlenegyszer se mondta, hogy tetszik-e neki a frizurám. Lehet, ha zöldre festetem, azt se veszi észre. Fél év múlva úgy éreztem, megbolondulok.
Egyedül ténferegtem a házban, megfőztem, kitakarítottam. Kifeküdtem a diófa alá, néztem az eget, ahogy a felhők kergették egymást. Akkor jött be a kertbe az első macska. Szürke volt, kicsit borzas. Kócos nőszemélynek neveztem el. Aztán megérkezett egy fekete kandúr, őt Sanoárnak, a vöröset Gyurikának, a két irombát Lottinak hívtam. Egész nap elnéztem őket, ahogy lustálkodnak, mosakodnak, egymáshoz és hozzám törleszkednek. Májat főztem nekik, rendeltem macskaalmot, tányérkát, kaparófát, rengeteg konzervet, ínyencfalatokat. Jenő nem szólt, de láttam rajta, hogy rühelli őket. Én meg lassan őt. Aztán egy pénteki napon megtörtént.
Ahogy nyújtózkodtam, lassan átalakult a testem, finom puha szőr borított be, négy tappancson álltam, s odasimultam Sanoárhoz. Hangosan doromboltam. Amikor a férjem hazajött, a macskák – én is – a kapuhoz gyülekeztünk, dühösen fújtattunk, zöld szemem szikrázott. Ő sokáig kiabált, keresett engem, végigkarmoltam a kezét. Amikor néhány nap múlva elvitte a rendőrség, hiába mutatta a macskákat meg a karmolás nyomát, betuszkolták a kocsiba, és elszirénáztak vele.
Azóta békesség van, az egész házban és kertben csak mi, macskák élünk.
Fotó: hicret, kép forrása: Pexels