a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Nyújtom feléd a kezemet, te meg elfordítod a fejedet, rám sem nézel, csak el, tőlem, én meg nem értem, egyszerűen nem értem, mi romlott el, mikor és miért. Vagy lehet, el sem romlott, mindig ilyen volt, fasz se tudja már az elejét, meg a végét se.
Szöllősi írói tehetsége abban mutatkozik meg leginkább, hogy érzékletes pontossággal beszél azokról az érzésekről, amikről mi még nem tudunk megfogalmazni, és lehet, hogy nem is leszünk rá képesek soha: a halállal való szembenézésről, reménytelennek tűnő helyzetekről.
Egy fának dőlve szakadt ki belőlem a zokogás, és arra gondoltam, hogyan lehetek ekkora nyomorék, és miért hagyom magam behálózni. Nem lehet ezt már bírni, komolyan mondom.
Nem tudom, hogyan keltem fel a szőnyegről, és azt sem, mikor fogtam fel, hogy nem vagy többé. Hogy nem vagyunk többé.
Mikor bántottál, arra gondoltam, hogy legközelebb majd igyekszem egyre jobb és jobb lenni mindenben, amiben csak akarod, és akkor talán megszűnik az a hatalmas nyomás a testemen, amit te okoztál.
Megpróbáltam elképzelni az életemet egy teljesen más világban. Egy olyan világban, amit csak történelemkönyvből tanultam. Nem vagyok felkészülve arra, hogy megszólaljon a sziréna és menni kelljen, hátrahagyva mindent. De hát ki van erre felkészülve?
Párszáz forint volt a zsebemben, de csak szorítottam a tenyeremben, nem vettem ki. Azzal nyugtattam magam, hogy úgysem kajára költené.
Kovács Bálint prózája után nehéz megszólalni, vagy bármit is írni. A kötetben szereplő összes karaktert szinte lemeztelenítve láthatjuk magunk előtt. A novellákat végigkíséri a reményvesztettség, a szeretet és a ragaszkodási vágy. A mindenáron valamibe kapaszkodás érzése, akkor is, amikor már minden reménytelen.
Néztem a sárgás bőrű, sápatag arcát, ami már közel sem volt olyan, mint amikor megismertem. Emlékszem, a szélső dohánybolt korlátjánál fogódzkodott, sörrel a kezében. Akkor valahogy más volt az arca. Vagy csak én akartam másnak látni. Nem tudom.
Hogy mi történt ezután? Nem tudom. Nem tudok emlékezni, és talán ez így is van jól. Sokszor el akartam már mondani a terapeutámnak ezt a történetet. De akárhányszor jöttek volna a szavak, visszanyeltem őket.
Ott álltunk Pisti előtt, Rozi makogott valami szia félét, de erre már nem igazán emlékszem. Meg arra sem tisztán, hogy Pisti mit mondott. Arra viszont igen, ami ezután történt.
A Felhő Café Portrék podcast, irodalmi portrésorozat második vendége Kozma Lilla Rita volt. Beszélgetésünk során kitértünk az idén megjelenő Utcamesék kötet születésére és megalkotására, a korai traumáját feldolgozó cikksorozatára, az utcán élő hajléktalan emberek szolgálatában eltöltött időszakára.
Az önéletrajzomat szorongattad a kezedben. Ha jól emlékszem, úgy fogalmaztál, hogy pontosan ilyen embert keresel a csapatodba. Pont ilyet, mint én. Mert szerinted én nem ismerek lehetetlent. Mosolyogtam. Boldog voltam, hogy valóra válik az álmom; végre, másokon segíthetek.
Mert biz isten, ittam én, ha a faszik jöttek mentek át rajtam. Ittam ha szomorú vótam, ha meghalt egy sorstársam. Aztán végül csak oda jutottam, ahová jutottam. Pedig én aztán tanútam az iskolapadba. Az 1×1-et el se felejtettem