A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
– A szabadság olyan, mint az egészség vagy a boldogság: akkor válik igazán fontossá, ha nincs. Manapság sajnos mégse lehet beszélni róla anélkül, hogy a mondandónk ne váljon gyanússá vagy közhelyessé, ahogyan az iménti hasonlat szemléltette is. Vagy éppenséggel didaktikussá, de ezt talán megbocsátjátok nekem.
A tanár, ez az elnyűhetetlen stand-upos, egy lélegzetvételnyi ideig kivár, de még a stréberek felől sem érkezik kuncogás. Túlteszi magát az apró kudarcon, és elsüti a slusszpoént.
– A következő órára írjatok öt állítást a szabadságról!
– Az is beleszámít, amit a tanár úr az előbb mondott?
– Hm, lássuk csak. Ezek szerint figyeltél, oké. Felhasználhatod.
Kicsengetés után a srác a leghátsó sorból, aki a kérdést feltette, becsusszan a vak fiú melletti, mindig üres székre a tanári asztallal szemben.
– Figyu, visszajátszanád gyorsan az uccsó két percet?
– Mert?
– Javítanom kéne töriből.
– Szar ügy. Egyébként tudod, hogy most szólsz hozzám először az életben?
– Jé. Tutira? Ne már…
– Végül is mindegy. Lehetek veled nagylelkű, a felvétel attól még nekem is megmarad. Tessék, itt a fülesem fele.
Ülnek, mint idegenek a buszon.
Letelik a két perc, fellélegeznek.
– Hű, köszi! És bocs, ha tényleg, szóval… de nem hiszem, vagyis… ha tényleg nem beszéltem veled eddig, hát fix, hogy nem volt szándékos.
– Jó, jó, elhiszem. Nem te vagy az egyetlen, de hagyjuk. Na, és miket fogsz még hozzáírni a szabadságról?
– Lövésem sincs. Neked?
– Talán, hogy biztos azt hiszitek, én kevésbé vagyok szabad, mint ti.
– Ez… elég egyértelmű, nem?
– Engem látszólag több akadály vesz körül, pedig inkább csak másmilyenek. Alkalmazkodom hozzájuk, és jobban kihasználom a meglévő lehetőségeimet. Ennyi.
– És nem hiány… izé, bocs. Ez taplóság volt. Szóval nem haragszol a sorsra? Vagy az istenre, vagy mittomén, kire. Nemcsak a helyzeted miatt, hanem a sok szarságért is, ami a világban van.
– Először is, pont annyira hiányzik nekem a látás, mint neked, mondjuk, az, hogy tudj repülni. Nem reális elképzelés. Vágyálom. Másodszor… na, ez lehet, hogy mehet is majd a lecóba. Szóval elhangzott valahol valami olyan, hogy az isten rossz-e, ha lehetőséget ad a rosszra? Szabad akaratot a bűnre, meg ilyesmik. Tudod.
– Várjál, várjál, beírom a telómba.
– Okés, küldd majd át, légyszi. Megadom a számom.
– Menő, hogy van szövegolvasó appod.
– Ja. Az ilyesmikről nem is tudnál, ha nem volna egy vak oszitársad. Ugye? Sose legyen rá szükséged. Látod, ez is egyfajta szabadság. Ha több mindent tudsz, több lehetőséged van boldogulni, amikor gondod akad.
– De ha nem kellene tanulnom, szabadabban fel tudnám használni az időmet. Sza-bad-i-dő. Vágod?
– Már ne is haragudj, de ez szerintem illúzió. Vagy legalábbis csak átmeneti könnyebbség. Mert ha tájékozatlan vagy, később nem tudsz annyi mindent felhasználni, ha gáz van, és rendbe se tudod rakni a káoszt.
– Mért, mi bajod a káosszal? Az maga a totális szabadság, nem?
– Ha nem tudsz tervezni, és nem lehetsz biztonságban, akkor nem csinálhatod nyugodtan azt, amit szeretnél. Nem lehetsz szabad.
– És ha tojok a biztonságra meg a tervezésre?
– Felőlem tojhatsz, amíg nem ártasz vele, például, énnekem. Érezheted magad szabadnak úgy is. Mint ahogy én meg másképp érezném inkább. Fejben dől el.
– Ne már, az anyám is folyton ezt mondja mindenre, amit nem akarok.
– Nagy szellemek, ha találkoznak. Meg a sok szerzetes és filozófus, és az ő belső szabadságuk. Gondolkoznak, amiről csak akarnak, és leírják, vagy nem írják le, ők döntik el, miközben be vannak zárva, mint a rabok. Legbelül mégis szabadok.
– Na jó, kikapcs! Szerintem már bőven túlteljesítettük a feladatot.
– Szabad azt is, nem?
– Ha-ha. Igen.
– De tényleg! Írásban aztán tökre szabadok lehetünk! Leírhatunk bármit, és azt bárki bármikor elolvashatja, és ő is azt gondol róla, amit akar.
– Bakker, már zúg a fejem tőled. Te mindig így beszélsz?
– Hogy így?
– Ahogy mások nem. Legalábbis nem itt, az osztályban.
– Hát, tényleg nem pont ilyen duma megy, hallom ám mindig. Azt hiszitek, hogy süketnéma is vagyok, pedig éppen ellenkezőleg.
– Hát, ja. De bocs, nem is kéne ennyire bezárkóznod. Unfair dolog emiatt pont téged hibáztatni, csak általában nem tűnsz olyannak, mint aki társaságra vágyik.
– Fogalmazzunk úgy, hogy eddig a belső szabadságot gyakoroltam.
– Ott a pont. Viszont nem uncsi ez néha?
– De, néha. Választhattam, hogy szenvedek tőle, vagy inkább felnövök a feladathoz.
– Mármint melyikhez?
– Hogy ne legyek kiszolgáltatott. Minél kevésbé függjek másoktól. Koravén szöveg, felejtsd is el. Az én anyám meg azt szokta mondani, hogy inkább még maradjak gyerek. De kösz, nem. Akkor már tartsanak koravénnek.
– Erre teljesen egyedül jöttél rá?
– Á, nem vagyok ám akkora zseni. Egy agyturkász segített.
– Hú…
– Mi az?
– Észrevetted, hogy közben mindenki hazament?
– Ja, tényleg fura csönd lett.
A két srác zsebre vágja a mobilját, felkapja a cuccát, és az osztályterem ajtaja felé lendül, de a vak fiú megtorpan. Előhúz a hátizsákja oldalzsebéből egy marék műanyag pálcikát, és pár gyors mozdulattal fehér bottá egyengeti azokat. A másik elpirul, a társa karja felé nyúl, krákog.
– No para, megy egyedül is.
– Tudom, csak… nem bunkóság, ha nem segítek?
– Miért, máskor szoktál?
– Izé, anyám mesélte, hogy év elején a tiéd elmondta szülőin a miheztartást. Hogy nem kell rád nyomulni, nagyfiú vagy, meg ilyenek.
– Erőltetni tényleg nem kell, de azért volnának fokozatok…
A sportcipős léptek csosszanásait könnyed kopogás központozza a kongó folyosón.
– Inkább másképp lennél szabad? – böki oldalba hirtelen a vak fiút az osztálytársa. Felröhög, de aztán önkéntelenül könyéken is ragadja. Amaz elhúzza a karját.
– Az a tuti, ha a szabadságnak is vannak fokozatai, amik közül választhatok – megérinti botjával a nehéz fakaput, aztán megáll előtte.
– És, mi tart vissza?
– Jelen pillanatban ez a bazi nagy kapu… Á, nem, komolyan. Most mennem kell, de holnap elmagyarázod, miért látszom mindig zárkózottnak?
Fotó: Eren Li, kép forrása: Pexels