A fővárosból kivezető főutakon sűrűsödik a forgalom. Csodás, mi meg még mindig itthon. Az útinformos szakzsargon nem töltötte el Lucát bizakodással. Sűrűsödik, ja, így is leírhatjuk az araszoló autók tízezreiben megvalósuló pulzálást, amikor Budapest kiokádja magából az agglomerációs, melós, kirándulós és rokonlátogatós ingázókat. Megkönnyebbül a belváros. A menet 99 százalékban retúr. Vasárnap este ugyanez van, csak inverzben. Már a gondolatára tompa nyomás költözött a szeme mögé – kezdődő fejfájás.
– Az Octaniseptet elraktad?
– Azt nem, de Algoflexből egy lepedőt.
– Octaniseptet is, légyszi!
– Minek?
– Ha a kiskutya megsérti a lábát, jól jön.
– Miért sértené?
– Mittudomén, lehetnek éles cserepek az udvaron, bárhol.
– Mirkó, ne vadíts, nem egy putriba megyünk! Apámékhoz. Hetente söpör, ez a mániája. Tiszta udvar, rendes ház, tudod.
– Luca, édes, most ezen cívódunk, tényleg?
– Oké, berakom, nem kell aggódni.
– Nem aggódom.
Dehogynem – ezt Luca már csak magában tette hozzá. Mindketten tiszta idegben voltak. Pontosabban mindhárman, mert Venom, a „kiskutya”, a gyönyörű angol agár minden egyes rezdülésüket érezte. Most nem feküdt hanyatt, amolyan agaras módon, lábát a mennyezetnek vetve. Most hasalt, mint a szfinx, és éberen figyelt. Azt tudta, hogy hamarosan indulni fognak. Azt nem, hogy a nő szüleihez, disznóvágásra…
Fél éve szervezik, pontosabban Luca apja azóta nyaggatja őket, hogy ugye akkor jönnek. És ez a Mirkó is. A veje. Nem a vejed, apu. Jó, majd az lesz, amivel csak lányát heccelte, a férfivel tartja a távolságot. Szeretné már megismerni, látni, milyen a mozgása, rá lehet-e bízni dolgokat. Meg az egyszem lányát.
Aki titokban lebonyolított telefonokkal igyekezett kisimítani jó előre a terepet. Ne legyen semmi gond, biztos, ami ziher, az ördög nem alszik és a többi közhelyes bölcselet.
– Hozzuk a kutyát is, apu. A Venomot.
– Tőlem, ha nem goromba. Majd kialmolom a Huszár régi ólját, teszek bele szénát, jól ellesz.
– Nem alszik kint, apu, lakásban tartjuk. Így lehetett csak örökbe fogadni. Majd bent lesz velünk, hozzuk az ágyát.
– Ágyát? Kispárnája is van, meg hímzett lepedője? – az apja már nyihogott a végén.
– Apu, ne legyél ilyen, kérlek. Tudod jól, hogy ez így van, és kész. Amúgy nincs lepedője.
Luca bontotta a vonalat, aztán egy üveg sárgamuskotályt. Ez nem lesz zökkenőmentes. Egy korty. Az apja nem megy a szomszédba egy kis piszkatúráért. Két korty. Amúgy tök jó a humora, és biztos elsüt majd pár hülye viccet. Három. Csak hogy őt szívassa. Négy. Na gyere Venom, induljunk az esti körre. Öt.
Majd anyám lefékezi a fatert, egyedül ő mer és tud is neki ellentmondani, nyugtatta magát. Őszintén szereti őket, ez kölcsönös. Mindennél jobban féltik, de a szívük mélyén nem bocsátják meg, hogy még nem szült nekik unokát, és végleg Pestre költözött. A nagy faluba, ahogy az apja hívja. Ugyan mi a búbánatot csinált volna a négyutcás, disznószar- és füstszagú zsákfaluban egy művelődésszervező BA-val? Amire persze az egész família roppant büszke volt. Diplomás ember a lányom! – rikoltotta az apja, aki annyira berúgott a közepesen elegáns fővárosi helyen, hogy azóta is emlegetik. Az étteremben.
A karrier persze nem olyan elánnal indult, ahogy a koleszos szobájában tervezgette. 2008 őszén készült munkába állni. Az ország meg éppen a földbe. Életében nem hallotta, hogy Lehmann Brothers – örökre megtanulta. Recesszióban leépítés van, és budget cut. Bevésődtek az angol kifejezések. A falusi skill set (nini, egy újabb) és a fillérbaszás – értsd: az anyatejjel magába szívott pénzügyi tudatosság – életmentőnek bizonyult. Alámerült, és kibekkelt két kurva nehéz évet. Megtanulta, milyen keveset is lehet enni, és milyen változatosan, olyan kétszázféle módon elkészíteni a Penny-s csirkemellet. A főiskolás puttony gyorsan leszaladt a seggéről, jót tett a kíméletes kalóriabevitel. Ki keveset eszik, tovább él, ami nem öl meg, az megerősít – ilyesmi közhelygyűjteménnyel vigasztalódott. Volt ebből nála mindig egy csokorral.
Hogy megy a sorod, kislányom? Minden zsír, anyu. Micsoda? Minden rendben van! Köszi a pénzt. Persze, persze, de ne köszönd. Küldjünk valami ételt, kolbászt, fasírtot? Nem kell, anyu, köszi. Aggódom érted. Fölösleges, megvagyok. Mikor költözöl haza? Szia anyu, most mennem kell – hazudta. Mert mennie azt aztán sehova se kellett. Csak alkalmi melók adódtak, és teltek a hónapok. Egy kétségbeesett ponton – már kéthavi rezsivel volt csúszásban – az is megfordult a fejében, hogy regisztrál a LiveJasmin-re. Online puncisimogatás, szigorúan bugyiban, kicsi bimbóizgatás, és máris csörög a virtuális kassza. Szégyen? Attól függ, honnan nézzük. A szomszédasszonya ezt tolta munkaidőben. A két csemete az alsó tagozatban, az anyuka pedig a nappali kanapéján gyakorolta az alapfokú angolt. Széttárt combokkal. Yes, you are so sweet, so horny boy, oh, I’m coming, I’m coming!! Visítani már magyarul visított a műsorhoz.
Hajszálon múlt, hogy neki nem a hátán fekve kellett megkeresnie a rezsire valót. Lucát a jó fellépése és a bekopogó szerencséje segítette a pultban álláshoz egy kis klubban, ahol hamarosan mindenessé lépett elő. Legelőször a főváros tért magához a válságból. Az emberek a pénzüket, ő meg a diplomáját és nyelvtudását kezdte végre használni. Beindultak a rendezvények, heti 2-3-4 este buli, zenekarok, szervezés, pakolás, pörgés – Luca mindenen rajta tartotta a szemét, neki is megindult a biznisz. Ekkor ismerte meg Mirkót, akinek megszületni volt csak nehéz, talán még azt se, mert császáros baba volt, ahogy később elmesélte.
A finomlelkű srác látványtervezőként videóinstallációkat készített. Izgalmas képsorokat forgatott, amiket fényekkel, grafikákkal dolgozott össze, ez volt az élete. Koncertek, rendezvények, kiállítások, reklámok – sorban érkeztek a megrendelők, ő meg baromi jól keresett. És másfél nap alatt teljesen belehabarodott Lucába, akinek lövése nem volt, mit eszik rajta ez a belbudai úrifiú, akinek az ostroma persze nem hagyta hidegen. És akit a lány hihetetlen józansága, realitásérzéke és erős nőiessége úgy vonzott, mint egy feromoncsapda. Óh, én bubifrizurás istennőm! – hajtogatta.
Két éve voltak már együtt, és ő most a közeli Zemplénbe indul a párjával és a kutyával. Nem éppen a falusi disznóölés volt Mirkó legvágyottabb hétvégi programja, de egyrészt Luca határozottsága – megyünk, és kész! –, másrészt a hiteles életképek és egy igazi hentelés rögzítésének a lehetősége meggyőzte. Feltúrta az online videómegosztókat, tájékozódott, és a legegyszerűbb alapszettet rakta be: gimbal, forgatós iPhone meg két mobil LED panel.
Az M3-as péntek délután nem egy könnyített program, sűrűsödik ugye a kivezető forgalom: három és fél óra alatt oda is értek. Dumáltak, podcastot hallgattak közben, megálltak Gelejnél egy kávéra. Luca kért bele egy lötyi Jägert is. Venom kevésbé izgatta magát, nyomta, amihez az agarak a legjobban értenek: az alvást a hátsó ülésen.
A megérkezés viszonylag zökkenőmentes volt, mindenki szépen viselkedett.
– No, ez az a híres kutya? Gyere csak ide!
– Venom! Nem ugrik!
– Szép nagy autótok van, szervusz, fiam! De jó hosszúra nőtt a hajad!
– Még nem a miénk, lízingeljük csak, a hajamat meg félévente megnövesztem, aztán levágatom, Miklós bácsi!
Luca apja persze rögtön kikérte magának a bácsizást, és egy pálinkával – ugyan, Mirkó fiam, hát ez barack! – le is rendezték a pertut. A kedves mama, Gizike frissen sült, még meleg pogácsát kínált hozzá, ahogy illik, és ahogy praktikus. Akkor még egy stampót a hitvesekre és szeretőkre, soha ne találkozzanak! Mirkó felnevetett, amit Miklós bátorításnak vett, és máris belekezdett volna a plébános találkozik a fiatal menyecskével munkacímű sztoriba a harmadik kupica mellett, ha Luca meg nem szakítja: jól van, apu, köszi a páleszt, de még meg kell sétáltatnunk Venomot. A fenét, hát engedd ki az udvarra, hagy sétáljon – vidámkodott a fater, de Gizike ekkor finoman rálépett a lábára, nyomatékosítva, hogy elég.
Venom a maga részéről persze szívesebben maradt volna a langymeleg házban, mint a kinti mínuszötben, de tudta (meg érezte is), hogy itt az idő. Gizike alaposan megnézte, ahogy ráadják a nyúlánk ebre a 200 euróért rendelt – Krisztusom, de drága! – püspöklila kabátot, miközben alaposan a hites ura hónaljába csípett, nehogy az elröhögje magát. Tudod, az agarak nagyon fázósak, anyu – magyarázta Luca. Hát persze, mosolyodott el. Igyekezzetek haza, melegítem majd a vacsorát. Úgy lesz, anyu.
Aztán nagyon nem úgy lett, merthogy – péntek este lévén – kinyitott a kocsma, és ők a két barackkal bátorított nyomvonalon haladva betértek. Az egykori ÁFÉSZ 211-es számú italboltjában (jelenleg: Club Miami) vidám közönség vette körül az egyszem billiárdasztalt. A jórészt helyi erőkből és pár kéktúrázóból álló társaság elhallgatott. Tekintetüket Venom vonzotta leginkább. A jó falusiak sem agarat, sem élénk fényes technikai szövetbe burkolt ebet nem láttak még. A kettő együtt erősen meglepő volt az évtizedek alkoholgőzét és cigifüstjét apránként kilehelő, halvány palackzöld színű falak között.
Egy rekedtes, borízű hang reccsent bele a váratlan csendbe: Luca bébi, te vagy az? Naná, hogy te, hát mit iszol, aranyom? Innen már egyszerűen ment a befogadási rítus. Egy rund, két rund, és fél órán belül mindenki országos cimbivé avanzsált, az alapból tartózkodóbb Mirkó nemkülönben. Nagyon sokáig azért nem maradtak, Lucában ugyanis felhorgadt a lelkiismeret. Egyrészt lenézett a ragacsos kocsmakövön, lila szerkóban szendergő kutyára, másrészt a barackra rátöltött Unikum-kólák sem tettek jót. Mirkó hazafelé alaposan bele is kiabált a zempléni éjszakába, és még szerencse, hogy kihányta az adagját, különben nehezen bírt volna hajnal ötkor felkelni, egyébként is nehezen bírja a piálást.
Gizike szokva volt a másnapos férfiakhoz, lefőzött egy jó kotyogóst. Olyan erősre csináld neki, asszony, hogy rá lehessen könyökölni! – adta kéretlenül is a tanácsot Miklós papa. Mirkó le is küldött egy dupla adagot két pohár kútvíz kíséretében. Kissé tremoros kézzel összerakta a hentesrészlegnek fenntartott asztal fölött a gimbal-telefon kombót a nyári konyhában. Az minek lesz, fiam? – érdeklődött Miklós. Forgatáshoz kell, forgatni fogok – kezdett bele az edukációba az erősen másnapos vőjelölt. Aztán mit is forgatsz? – adta alá a lovat a féldeci törkölytől már kellően belazult apósjelölt. A disznóölést – válaszolta Mirkó. Aha, értem! De hát azon a kést kell forgatni, Mirkó, nem a telefont, ugyi? – nyikkant meg Miklós. Neje lesújtó pillantása komolyságra sarkallta volna, ha meg bírta volna állni, de nem bírta. Na, emberek – nézett körbe a fogókon, akik követve a házigazdai példát, kora reggelről szintén belökték már a reggeli torokfertőtlenítőt –, forgassuk meg a bökőkést abban a dagadt disznóban! Nyihogtak, mikor mentek az ól felé, Mirkó kísérte őket a gimballal.
– Bocsi, bocsi, megállnátok, légyszi?
– Mer’?
– Nem lett jó ez a fahrt.
– Mi nem lett jó?
– Mindegy… nem sikerült a felvétel. Visszamennétek oda a lámpa alá, ott jobbak a fények.
– Az biztos, a disznót is idáig húzzuk majd, nehogy a Sacába bökjek véletlenül – kontrázott Miklós, miközben vihogva visszazajongtak három métert.
– Jó, ott jó! Pillanat, beállítom, és… tessék!
– Tessék?!
– Szóval, gyertek, na!
– Jövünk, jövünk. De Mirkó fiam, azt ugye tudod, hogy ha én leszúrom a cocát, az nem fog neked újra kijönni az ólból?
Nyerítettek. Mirkó is. Tudom, Miklós bá, tudom. Luca, Gizike és Venom közben a házban, az utcafronti szobában ültek, a Gazdatévé adása felhangosítva, nehogy meghallják a visítást. Venom különben is teljesen fel volt spanolva, hiszen ez az udvar, hát ez egy kész paradicsom! Az ismeretlen illatok ezrei és az időnként felbukkanó macskák lehetősége izgalomban tartotta a belvárosi agarat.
A végzetes döfés izgalmai után ment tovább minden a szokott rendjében. Feketére pörzsölés, fényes sárgára csutakolás – szép, kukoricán tartott disznó volt ez, Mirkó fiam! Luca, hozd azt a vizet gyorsan, de forró legyen, ne langyoska! És aztán: a bontás. Mirkó, ha valamit, akkor ezt várta igazán, megnézett egy rakat TikTok-videót a témában (disznóvágás tükörjégen, Eszéken, Győzikével, Balázsékkal, Gasztroangyal). Fejben előre összerakta a snittlistát, melyik fázist honnan, milyen beállításból fogja felvenni. Ha elront valamit, se gáz, van idő, a hátára dobott disznó már nem szalad el. Egy tényezővel nem számolt: Miklóssal. Aki szintén ezt a részt várta mindig a legjobban, és most Mirkó miatt különösen. Majd ő elmagyarázza, jól megmutogatja a csínját-bínját ennek az úrigyereknek, hogy a malac ugyanolyan belülről, mint az ember, a szervei, az elrendezése, hogyan kell leválasztani a hasalját, kiemelni a tüdőt, a szívet, szakszerűen kikanyarítani a tarját.
Egyiküknek sem kellett csalódni, mert Mirkó érdeklődő és hálás tanítványnak bizonyult. Miklósnak meg be nem állt a szája, meg nem állt a keze. A hasáról bontotta az emsét, a nőstény disznót. Gyönyörűen haladt alkatrészről alkatrészre, Mirkó meg snittről-snittre. Ha megállította és kérdezett, Miklós cseppet se bánta, megmutatta, körbeforgatta, elmagyarázta. Persze, ahol adódott, ki nem hagyott volna egy-egy faluszagú, de az illendőség határán belül egyensúlyozó poént: nézd meg, szép kerekseggű malac, kedved lenne belecsípni egyet, ásónyomás vastag lesz a szalonnája, mint Ilonka nénédnek, keményfejű egy disznó, épp, mint az Orbán, de van húsa is bőven, lenyúzzuk a bőrét, egy Lujíz Vottyon táska is kijön belőle a Lucának – aki már nem aggódott annyira, nyugodt mosollyal nézte őket, és ahol kellett, besegített. Mikor kikerültek a belek is, Miklós észrevette, hogy hoppá, tele van a hólyag.
– Mondtam, hogy előtte nap ne itassátok, falnak beszél az ember. Gyere már, Mirkó, segíts elkötni a hólyagot. Luca, hozzál madzagot, de gyorsan, te meg rakd már le azt a kamerát!
– Gimbal.
– Mindegy. Luca, fogd meg itt, én tartom belül, te meg Mirkó, kösd el! Csináljuk gyorsan, gyerekek, mert hugyos lesz a hús.
Mirkó befeszült kicsit, sose csinált még ilyet, finoman szólva sincs a kezében a mozdulat. Ott kanyarog előtte egy zsíros, húsos, véres valami, a vége egy kis bőrdarabbal kilóg, a belseje még a disznóban, és azt kösse el, de hogy és hol? Miklós türelmét vesztve ráreccsent: bazdmeg, Mirkó, csináld már, ne remegjél ott a pina fölött!!
A trágárságra döbbent csend felelt, majd egyszerre robbant ki mindhármójukból a röhögés. Meg a feszültség. Nehezen, de sikerült a csomózás is, Mirkó fulladozva tartotta a szaporító szervrendszer fent nevezett szakaszát.
– Jól van, fiam, kell még egy kicsit gyakorolnod, aztán belejössz – fejhangon vihogtak, mint a kamaszok.
– És tényleg, hol van a kutyátok, most kaphatna cafatokat?
– Nem ehet ilyet, apu, és bent van a szobában, alszik.
– Be is takargattad?
Luca finoman bokán rúgta az apját. Most már merte, most már lehet ezt is. Mi van, neked meg mi bajod? – nyekkent oda az apja, aztán a vőjelölttel rötyögtek tovább.
Fasza gyerek ez, akkor is, ha fővárosi. Luca csak forgatta a szemét. Férfiak, disznók.
Fotó: Andrei Kotovikov, kép forrása: Pexels