A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.
A tárgyalás szünetében alig ismerte fel a nőt, aki a tükörből visszanézett rá.
A lehető legjobb kosztümét viselte, azt a bordót, amit eleinte nem is akart megvenni, de annyira megtetszett neki az üzlet kirakatában, hogy kénytelen volt visszamenni érte. Három különböző alkalommal próbálta fel: először, amikor meglátta, utoljára pedig, amikor végül megvette. Mindig másik eladót kért a próbához, nehogy úgy nézzenek rá, mint Julia Robertsre a Micsoda nőben. Nevetnie kellett, ahogy eszébe ötlött az analógia: itt most épp azt próbálják rábizonyítani, hogy éppen olyan ordas nagy ribanc, mint az a nő abban a filmben, miközben ő már a Fashion Streeten is próbálta elkerülni a feltűnést. Ó, te édes, naiv, drága lélek! Mikor még az volt a legnagyobb gondod, megengedheted-e magadnak az egyhavi fizetésedet beszippantó, márkás ruhát! Ha belegondolt, hogy a küszöbön álló előléptetés reményében beszélte rá magát a vásárlásra, legszívesebben elsírta volna magát.
Na, sírni azt ma nem fogunk – tökélte el a képmását méregetve. A mosdókagyló fölé hajolt, közel a falra rögzített, kopott tükörhöz. A csatornarendszerből párolgó, állott, orrfacsaró bűzről tudomást sem vett, minden fókuszát a szemhéja körüli festék igazítása kötötte le. Muszáj volt elfoglalnia a kezét valamivel, mert valahányszor felidézte az aznap elhangzottakat, olyan erősen kezdett remegni minden végtagja, hogy attól félt, elveszíti az önuralmát. Arra pedig nagy szüksége volt, mert akárhogy is alakult a nap eddig, eltökélte, hogy mindenképpen véghezviszi a célját.
Persze nem meglepő, hogy az emberek éles helyzetben bepánikolnak, nem igaz? Valójában számított is rá: nem ez az első konfliktus, amit felvállal, és nem is az első eset, amikor az addig magukat lelkesnek feltüntető támogatók kihátrálnak mögüle. Egész más csendben, titokban, négyszemközt szapulni a női beosztottjaira folyamatosan szexista megjegyzéseket tevő főnököt, vagy egy forró kávé felett elpanaszolni a legújabb, véletlennek tűnő taperolást. És teljesen más hangosan felvállalni ezt egy hivatalos fórumon, tanúk előtt, egy hatalmas teremben, ahol a kimondott vádakat mintha még a falak is visszhangoznák. Hiszen mondta is az ügyvéd, hogy számíthat ilyesmire. Mégis: számítani valamire, és a valóságban átélni az árulást két teljesen különböző dolog. Nem haragudott ezekre az emberekre. A legtöbbjük végül is nem akarja hozzá hasonlóan elveszíteni a munkáját. Szép és hangzatos együtt szövetkezni az egység jegyében. Addig, amíg nem került szóba a következmény. Nem haragudott rájuk: tudta, hogy félnek. De ő most nem ér rá mások indítékain rugózni, neki ezt a kibaszott szempillát kéne megoldania végre, ami már reggel óta befordult a felső szemhéján, és most ott különcködik, egy szál magában kilógva a sorból, amikor pislog, finoman megszúrja a szemfehérjét. Próbálkozott már reggel a szemöldökcsipesszel, de nem engedett, szóval a legjobb, ha egy kicsit rámegy a szempillaspirállal, hátha legalább ki tudja egyenesíteni annyira, hogy ne könnyezzen be folyton a bal szeme. Széttekerte a műanyag hengert, és alaposan megmártogatta a spirál keféjét a fekete folyadékban, majd felvitt egy réteget a már megfestett jobb felső pillákra. A festék elmaszatolódott, a makacs szempillaszál ugyanolyan csálé maradt. Magában szentségelt: bassza meg az élet, hogy még ez sem sikerül. Dühében a mosdóba vágta az egész felszerelést. Üres tekintettel követte, ahogy a sötét festéklé lassan szétfolyik a porcelán oldalán, a kefe sűrű sörtéi pedig felszívják a peremen ragadt vízcseppeket.
A tehetetlenségérzés ezúttal is, mint mindig, a papához repítette gondolatban. Van, aki sarokházat örököl, van, aki mást, szoktak viccesen tréfálkozni a terápián; persze nincs abban semmi vicces, ha épp a családodban tanulod meg, mennyire védtelen is tud lenni egy ember. Nem lepődött meg, hogy szorongató helyzetekben mindig papa volt az első, aki eszébe jutott, az ő személyével kapcsolódott össze ilyen szorosan ez a testet-lelket fagyasztó kiszolgáltatottság. Talán meg kéne köszönni neki, hogy olyan sokat kiabált mindig, mert ha mást nem is ért el vele, abból egy életre elegendő leckét adott, milyenné válhat egy ember, ha elönti a hatalomvágy. Ha belegondol, papától hallotta először azt is, hogy a nők mind szemét kis kurvák, és ha nem vigyáz, ő is pont olyan lesz, mint az anyja, és próbálta azt is beléverni, hogy egy nőnek mindig kussban kell lennie és vigyázzban állnia, ha ott egy erősebb lény, pláne, ha az illető egy férfi. Köszönöm, papa, a nevelést, nevetett fel keserűen, szomorú bohóccá maszatolódott bal szemét lesve, a tiszteletet ugyan nem tudtad belém fegyelmezni, de megtanítottál felismerni a játszmákat. Egy pillanatra elfelejtettem, de már emlékszem újra, hogyan reszket a tudatlannak és semmire sem jónak bélyegzett kislányoktól a feljogosítottságába görcsösen kapaszkodó zsarnok.
Ez a smink már kuka. Az időközben felnedvesedett szempillaspirál darabjait összeszedte, hogy kidobja. A szemetesből hiányzott a zacskó, a fémvödörbe érve a henger hangosan koppant. Magában felidézte az ügyvéd utolsó szavait. Még nem késő megegyezni, egész szép summa ütné a kezét és a háta mögött hagyhatná ezt az egész ügyet végre. Egy pillanat erejéig komolyan fontolóra vette az ajánlatot. De ezt csak a teljesség kedvéért tette, tudta, hogy nem fogja elfogadni. Bármi is lesz, egyszerűen nem hallgathat tovább. Az az ember nem való abba a pozícióba, ahol dolgozik – ez a napnál is világosabb. Meg kell tennie, amit tud, hogy változást érjen el, ha nem is a maga, de a hátramaradt női kollégák kedvéért. Akkor is, ha meghurcolják, amikor visszamegy. Akkor is, ha ő nem profitál belőle semmit. Felelősségvállalás nélkül nem lehet szabad.
Visszasétált a tükörhöz, és megnyitotta a csapot. Két tenyeréből kagylót formált, és teletöltötte hideg vízzel. Jó alaposan megmosta a vízben az arcát. Valódi meditációval ért fel a frissítő szertartás: a tükörben újra látta felvillanni önmagát.
Táskájából kiszedte a sminkkészletet, lemosta szeme körül az elkenődött foltokat. Finoman újrakente az alapozót. A végén még megállt a sminkecsettel a nyaka felett, ahol hónapok óta küzdött azzal a kis dudorral, amikor a pajzsmirigye megint bedurrant a sok stressz miatt. Nem szerette ezt a látványt; nehezen barátkozott meg vele. Végül úgy döntött, mégsem fedi el.
Mindent elpakolt. A ruháját méregetve arra gondolt, talán a bordó mégsem volt olyan jó választás a mai napra. Túl kihívó, provokatív ez a szín egy ilyen alkalomra? Esetleg levegye a blézerét, mielőtt visszamegy az egyébként velőtrázóan hűvös terembe? De aztán ezt is elvetette. Joga van viselni, amit szeretne, anélkül, hogy megítélnék. Nem neki kell máshogy viselkednie.
Utoljára megnézte magát, majd bizakodón biccentett egyet a tükörképének, aki bátorító bólintással viszonozta. Nagy levegőt vett, és útjára indult.
A mosdóból kifelé menet olyan erővel lökte meg az ajtót, hogy visszapattant a falról.
Fotó: Andrea Piacquadio, kép forrása: Pexels