a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Lehajoltunk a gyaloghíd alatt, olyan magas volt a vízállás, hogy kalapunkat majdnem lesodorta a gerenda. A régiek az alacsony víznek örültek, mesélte Laci bá, a kölcsönzős. Az aranyászó ladikok olyankor ellepték a partot.
A peronon még egyszer ellenőrizte, magával hozta-e a jegyét. A Grotowski színházba utazik Wroclawba. Largo fellépett a vonatra, a fülkéjében már csak ő hiányzott. Csomagjának alig talált helyet a táskák, hátizsákok között. Rövid rántással nekilódult a szerelvény. Unott arcok vették körül, az elsuhanó tájat bámulták, vagy magukba mélyedtek. Szemben vele középkorú, vörös mellényes úr ült, becsukta a szemét így jól megnézhette, biztosan üzletember, frissen borotválkozott, bőrén bal oldalt kicsi vágás a pengétől. Mellette egy diáklány lengyel nyelvű könyvvel a kezében, magyarul köszönt mikor benyitott, talán krakkói egyetemista. Szomszédja túraruhás kisportolt férfi, aki a szakállát morzsolgatta, és gondolatban már a Tátrában járt. Jobb oldalon kendős falusi asszony kézitáskáját az ölében szorongatta, látszott, ritkán szokott utazni, és az iratait féltette. Változatos tájon át utaztak, Nyitra vára a szirtek tetején, meghökkentő a látvány. Itt őrizték, és vakították meg Vazult.
Araszolgatok befelé, és próbálom eltakarni a karomat szerényen. Nekem egy tetoválásom sincs, és a hajam is megvan úgy-ahogy, nem pattan szét rajtam a trikó, bárhogy szorítgatom a bicepszem. Szóval jobb a fal mellett besomfordálnom. A helyemen felkeresett a pattogatott kukoricás, mellettem mindenki vett egy zacskóval. Az utolsó zizzenés után néma csend.
– Én ennek a papnak egy fillért nem adok – fakad ki a nagyobbik fiú. – Anyám egy hétig fogalmazta a búcsúbeszédet, ő meg otthon hagyta. Mondtam neki a sajátunkat kérem, de nem engedte. Nemrég nevezték ki esperesnek, ragaszkodott hozzá, hogy ő celebrálja a misét, most itt van tessék. Még apám nevét sem tudja.
