a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
A dús, sűrű, harsányan zöldellő ártéri erdő, a lecsüngő liánok lekötötték minden figyelmét. Patájuk alatt gyakran ágak reccsentek, egy-egy madár szállt a fejük fölött. Aztán egyszer csak olyan fényesség lett előtte, mintha egy színházi függöny nyílt volna szét. Lordnak be kellett csuknia a szemét.
Azon szorongott, vajon képes-e eleget gyártani. Amikor pedig később elmaradtak a megrendelések, az volt a baj.
A felesége világéletében körültekintő utazó volt. Minden indulás előtt az íróasztal fiókjában hagyott egy borítékot a teendőkről és tudnivalókról, arra az esetre, „ha velem valami történne”, és persze a távolléte minden napjára adott utasításokat. Mintha az élet nélküle nem is folytatódna.
Amíg keresem, eszembe jut, mikor is vettem. Az NDK-ban, Karl-Marx-Stadtban, 1990-ben.
Életemet egy hideg innivalóért! Vajon, ha hangosan kimondom, hoz valaki? Igaza van anyámnak, amikor azt mondja, „meg kéne már állapodnod, kisfiam!”
Tavasszal bejöttek az oroszok, a faluba is. Azt tették itt is a háborúban győztes katonák, amit mindenhol és mindenkor a történelem tanúsága szerint. Zabráltak és nőket erőszakoltak meg.
Valaki felhozta, hogy miért nincs itt Marco. Erre apám, Sárika nagyapja csak ennyit mondott: „Biztosan a másik családjánál van”. A levesnél jártunk. Megálltak a levegőben a kanalak, a torkokon megakadt a sárgarépa, vagy a csirkezúza.
Mielőtt bevonult, 1944 januárjában megnősült. Lehet, hogy akkor boldog volt, de ezt – nyilván – nem láthattam. Kevés esküvői kép készült, ezeken kizárólag anyám mosolyog. Mit mosolyog! Ragyog a boldogságtól!
Arcára kiültek a gondok. Ritkán mosolyodott el. Csak amikor felolvasta az írását vagy mesélte a történeteit, akkor vidult fel. Imádta, ha még kérdezgettük, és ez vagy amaz, miért és hogy volt.
Online kezdünk, beszélgetünk Sárközy Bencével, a Libri igazgatójával. Közvetlen, kedves. A rejtettebb biztató szavak mellett elég egyértelműen beszél az írói karrier nehézségeiről, buktatóiról. Sok újat hallunk, vagy már ismert dolgokat, de máshogy.
– Segédlelkész úr, maga nem tudhatja, mert most került ide. Hát az a Margit, ott laknak a Székács utcában. Minden nap jön az a szerencsétlen, nincs annak gyereke, csak itt a temetőben, de itt aztán…- a másik asszony nem hagyja, hogy végigmondja, ő folytatja.
Hát igen, hol van ez már! Megváltozott a világ. De annak idején, amikor mi voltunk fiatalok, a mi szüleink is elborzadva nézték azt a fertőt, amivé a világ lett szerintük. Nem értették, hogy lehet annyit pazarolni, olyan könnyelműen venni a dolgokat, mint mi.