Éjjel egykor a telefon csörgésére ébredek. Nemrég feküdtem le, elhúzódott az ügyelet.
Apám az. Nyakra-főre nem ugraszt. Összerakom a puzzle-darabokat a hallottakból, hogy tudjam, mire számítsak. A húszperces autóút alatt van időm azon gondolkodni, melyik lóról van szó. Trilliónak hívják. Kecses angol telivér, illik hozzá ez a dallamos név. Sose kérdeztem, miért vette meg. Tudom a választ enélkül is, nem akkor vásárol az ember lovat, amikor kell, hanem amikor van olyan, ami megéri a pénzt.
Mióta az eszemet tudom, volt lova. Anyát is megfertőzte a lovak szeretetével, én meg ebben nőttem fel. Főmérnökként dolgozott, de a szabadidejét a lovardában töltötte. Váratlanul kirúgták, én még egyetemre jártam. Meglepődtünk, mert azzal állt elő, hogy költözzünk tanyára. Gyerekkori álma volt, hogy lovakat tenyésszen. Még jó, hogy egy városközeli helyre esett a választása. Meglátom a tanya fényeit.
– Szorítókötést tettem rá, mert nagyon vérzett – mondja köszönés helyett –, de már teljesen átázott.
– Látom, a csánkja sérült. Ide irányítsd a világítást! Kérdés az, hogy az ízület is roncsolódott-e. Ha igen… – elharapom a mondat végét, megborzongok.
Rápillantok apámra. Megöregedett, de erős, állapítom meg. Szétveti a lábát, kitámasztja magát, és két kézzel emeli, majd tartja a rugdalódzó Trillió jobb lábát. Munkaköpeny van rajta, csöpög a vértől, ahogy boksz fala is. Beadom a bódítót.
– Kell pár perc, míg reagál. Fájdalomcsillapítót is tettem bele. Mesélj addig róla!
– Egy hirdetésben találtam rá, téged nem akartalak fárasztani, örökké el vagy havazva. Elég lovat vettem ahhoz, hogy eldöntsem, jó lesz-e nekem.
– Mire kellett?
– Be akartam fedeztetni. Tizenkét éves, legjobb kor. A galoppról hozták le hatévesen. Azóta kiment belőle az angol telivérek idegbaja. Kiváló a származása. Tavasztól itt van, mostanra szépen beszokott. Tudod, ott a két másik kanca is, meg akartalak kérni, hogy keress mindháromnak megfelelő spermát. Jövő ilyenkor a három csikó együtt nevelkedhetne. Éppen tegnap szkenneltem be a lóútleveiket, hogy elküldjem neked. Erre föl ma…
– A baleset rendre a legrosszabbkor jön – elszégyellem magam, ilyen hülye közhelyet az ügyfelének mond az ember, nem az apjának, ezért kapkodva folytatom, hátha nem is hallotta, és a lóhoz lépek –, nekilátok, jó?
Kötény kötök, gumikesztyűt húzok. Odanyúlok Trillió alsó ajkához, látom, hogy lóg, megnyugszom, eltaláltam a dózist.
– Maradj mellette, majd én hozok vizet – szólok apámhoz.
A fél vödör vizet rálódítom a ló fájdalomtól remegő végtagjára. Nem mozdul. Nézem a szemét, mintha hályog ülne rajta. Letérdelek, új szorítókötést teszek rá, és centiről centire haladva tisztítom a sebet. Trillió artikulálatlan hangot ad ki. Apám átkarolja a nyakát, úgy ütögeti mindkét oldalról. Mintha álomból ébredne, megszólal:
– Segítsek valamit? Anyádat ne hívjam?
– Nem kell. Figyeld, hat-e még a bódító! Nem látok mindent, de az biztos, olyan helyen van a sérülés, hogy nem fogom tudni összevarrni. Esélytelen. Csak kötözni lehet majd… Ha egyáltalán…
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Egyelőre semmit. Lassan tisztul a kép, belelátok a sebbe.
Ebben a pillanatban Trillió hatalmasat rúg a sérült lábával, repül a munkaasztalnak használt mini kempingasztalom, az orvosi eszközeimmel együtt.
Szeretném tudni, mennyi az idő, de nem pillantok az órámra. Nem akarom, hogy apám azt higgye, mindenkire van időm, csak rá nem. Egyetemistaként és kezdő orvosként az ő lovain gyakoroltam, imádtam itt lenni. Csakhogy a család, a fél országra kiterjedő munka mellett ez már nincs így. Kinézek a boxból. Olyan sötétséget látok, mintha egy kút alján lennék. Hajnali három lehet.
Folytatom a tisztítást, belevilágítok a sebbe. Felidézem a csánkról tanultakat. Az utolsó ízület volt, amit vettünk annak idején. Magamban egy többszintes autópálya-kereszteződéshez hasonlítottam. Keresem a csigaízületet, nem látom. A szalagok után kutatok. Elmozdítom egymástól a csánkízület által összekötött két csontot. Gyanúsan lötyög.
Izzadok, pedig kellemesen hűvös az augusztusi hajnal. Mindig ez van, ha tehetetlennek érzem magam. Nem adhatom fel ilyen könnyen. Hasonló esetek között kutakodok a fejemben. Most nem csalhatnak meg az érzékeim. Az apámról, pontosabban a lováról van szó.
– Adok neki egy kisebb adagot még, meg szeretném ultrahangozni. Itt van a készülék a kocsimban.
– Az nagyon drága. Muszáj?
– Igen, biztosra akarok menni. Ne izgulj, kapok kedvezményt ilyen esetben.
Alig tudom összerakni a készüléket, úgy izzad a tenyerem. A kezem ólomnehéz, a lábam mintha sárba ragadt volna. Végre világít a képernyő. Nem akarok odanézni. Apám ellenben igen. Magyarázok neki, mintha anatómiaprofesszor lennék, a tenyerem húzogatom a nadrágomon.
– Nem látok semmit – szólal meg száraz hangon az öreg.
– Mert nincs mit látni – szalad ki a számon, majd gyorsan hozzáteszem –, hozd ki a Szunyoghyt.
Apám szófogadó kisdiákként indul a könyvért. Olyan lassan lépked, mintha a sarkkörön túl a legnagyobb szembeszélben kellene előre haladnia. Kettesben maradok Trillióval. Kerülöm a tekintetét. Apám befut, hóna alatt a hatalmas A ló művészeti anatómiájával.
Egész gyerekkoromban ezt forgattam. Órákig elszórakoztam az aprólékos rajzok bámulásával. Egyszer a szigorlaton az mentett meg, hogy fel tudtam idézni belőle a vonatkozó képet.
– Apa! Így néz ki a csánk – és a huszonötödik oldalra lapozok. – Ebből a számtalan ízületből, szalagból mindegyik sérült.
– Nincs mit tenni? – kérdi, és csillog a szemében a csodavárás.
Hallgatok. Megölelem, a szokásosnál erősebben. Reszket. A tenyerem már nem izzad.
Fotó: Maximilian Orlowsky, kép forrása: Pexels