Dr. Tóth Emőke, pszichológus – olvasta sokadszorra. Egyik lábáról a másikra állt az ajtó előtt, keze a mozdulat közben állt meg a levegőben. Erőtlenül felsóhajtott, megrázta a fejét, majd kopogott. „Minden áldott héten, már öt hosszú éve… Ma nincs ehhez erőm, ma nem… le kellett volna mondanom… Mindig ez a kicseszett megfelelés, Mera!” Az elinduló „lavinát” a hirtelen nyíló ajtó szakította félbe.
– Jó napot, Eszmeralda! – Az üres folyosó visszhangként verte vissza Emőke határozott hangját.
– Jó napot!
– Fáradjon beljebb, üljön le – intett a kanapé felé, majd ő is helyet foglalt a szemben lévő, kipárnázott karosszékben. Szerette kivárni az első pár másodpercet, ekkor mérte fel páciensei aznapi hangulatát, metajelzéseik, az arcukon átsuhanó érzelmek értékes támpontot jelentettek számára. De ma pontosan tudta, mit szeretne elérni Eszmeraldával. – Hogy érzi ma magát?
– Ma van az évforduló… a kilencedik… jövőre majd ünnepelünk! – húzta el szája sarkát a lány. – Micsoda buli lesz!
– Igen, láttam milyen nap van ma. – Mély levegőt vett, mint aki erőt gyűjt a csatához. Meglepte szíve heves dobogása, de tudta, nem húzhatja tovább. A lány érdekében. – Eszmeralda, benézhetünk a szarkazmusa mögé? Hogy most, ennyi év elteltével, mit érez a mai nap kapcsán? Ritkán beszélünk róla, pedig tudja, hogy nagy szükség lenne rá!
„Mit érzek, mit érzek, hát azt, amit az elmúlt kilenc év minden egyes napján, fájdalmat és lelkifurdalást! Ordítani tudnék, üvölteni és ütni és tépni, bármit, amivel kiadhatom magamból!” – de hangosan csak ennyit mondott:
– Megvagyok. Jó tudom, ez nem válasz, meg nem érzelem. Szomorú vagyok. Fásult. Nem tudom eldönteni, mi lenne a könnyebb, ha együtt lennénk ma, vagy jobb így, egyedül. Mert minek is? Úgysem értenének meg engem, már igazán mondandónk sincs egymásnak. Csak a gyász a közös bennünk!
– Tud valamit róluk? Van bárkiről bármi híre? – Öt éve próbál közelebb jutni páciense érzéseihez, mindeddig kevés sikerrel. Ezért időzítette új, keményebb stratégiáját pontosan erre a napra. Talán a fájdalom ma közelebb hozza a felszínhez az érzelmeit.
– Tudja jól, hogy egyedül Zsófi nénivel tartom a kapcsolatot a régi életemből… nem véletlenül… A testvéreim közül ketten elvégeztek hellyel-közzel valami szakközepet, az intézetből kiköltözve szétszéledtek, de maradtak Nyíregy környékén, ha jól tudom. A legkisebb még bent… A szüleimről a felmentés óta viszont semmit sem tudok. „És ez jó is így.”
– Mesélne a gyerekkoráról? A történtek előtti életéről? Mi jut most először eszébe?
– Az ünnepek… Tudja, mi romák, ünnepelni azt tudunk! Olyankor összegyűlik az egész nagy család. Talán ez hiányzik a legjobban… a család… az Együtt! Bár a régi napok olyan furcsán jutnak csak el hozzám, egy homályos búrán keresztül, tompán… a mai eszemmel fel sem fogom azokat az éveket, mintha kívülről, egy másik kislány életét nézném. Játszunk a kis hordozható kandalló körül, pattog a tűz, valakik mindig kiabálnak, de nekünk az olyan természetes háttérzaj volt, mint másnak az esti mese. Éjjelente mind a heten együtt aludtunk a nappaliban, csak ott volt meleg. Utáltam, ha éjjel rám jött a pisilhetnék, inkább visszatartottam, minthogy kimenjek a hideg udvarra… Szóval mi ünnepeltünk, bizony ám, mindent! A karácsonyt, a megannyi születésnapot, a húsvétot… ajándék sosem volt, csak a család! És tudja, mit ünnepeltünk még meg? Amikor Józsi bá bevezette az áramot, hát felbolydult az utca, látni kellett volna, mindenki a csodájára járt. Nem is értettük, hogy működik… a kinti nagy oszlopról szaladt be egy zsinór a nappali ablakán, és egyszer csak minden életre kelt! Lett értelme a hűtőnek, meg a mikrónak, amiket a lomtalanításokból a szomszédok összehordtak. „Sosem felejtem el az ítéletben elhangzott mondatot… alacsony intellektusuk és beszámítási képességük korlátozottsága miatt nem tudták felmérni, hogy ez egy ember halálát okozhatja. Hát honnan a fészkes fenéből tudtuk volna?” – Elborították az emlékképek, kerülve a terapeuta tekintetét, inkább kinézett az ablakon, ahol megpillantotta a házzal szemben álló villanyoszlopot. Beleborzongott a látványba. Szinte mániákusan kereste őket, akármerre járt – öt éve bámulja ezt is. Észre sem vette, hogy percek óta hallgat.
– Kihangosítaná? – Emőke reménykedve dőlt előre a fotelben, hogy talán most egy kicsit sikerül „beljebb” jutnia. Még sosem látott ennyi érzelmet átsuhanni a lány arcán.
– Csak az ítéletre gondoltam. Meg amik utána következtek… az intézet, Zsófi néni… Hogy neki köszönhetek mindent, hogy itt vagyok, hogy jövőre lediplomázok, ráadásul a jogi egyetemen. Ha ő nincs, nekem sosem nyílik ki a világ, ő segített, ő értette meg velem, hogy semmi más érték nincs, csak a tudás. Azt nem vehetik el tőlem. Tudja, sokáig nem értettem az ítéletben elhangzó indokolást, csak azt láttam az ügyész meg a bíró arcán, hogy nem jó, ha valakire ezt mondják… Alacsony intellektus… Nem akartam olyan lenni, akire ezt mondják, olyan akartam lenni, mint ők, akik értik, mi történik a világban. Akiknek hatalmuk van! – Az utolsó mondatot már szinte kiabálva mondta.
– Eszmeralda, Ön öt éve jár hozzám, de még egyszer sem mondta ki, hogy haragudna a szüleire.
– Mert nem haragszom rájuk, nem tehetnek arról, hogy honnan jöttek. Az elmeorvosi szakértőnek igaza volt. – Nyílt tekintettel nézett a pszichológusra, nyoma sem volt kétségnek, haragnak. Emőke úgy érezte, eggyel erőteljesebb hangot kell megütnie.
– Korábban azt mondta, a szülei vezettették be az áramot egy nagy feszültségű villanyoszlopról az Önök házába, ráadásul illegálisan, ami végül a 3 éves öccse halálához vezetett. És tényleg el kell higgyem Önnek, hogy sosem haragudott ezért a szüleire? – Általában kerüli a nyers hangvételt, de muszáj a lányt végre kibillentenie a „nihilből”.
– Sosem – vágta rá szenvtelen hangon. „Mi ez most hirtelen? Miért nem hagy békén?”
– Az öccse szenesre égett, amikor a hűtő hátuljához ért, ráadásul az Ön szeme láttára, maga mégis kijelenti, hogy nem haragszik azokra, akik igazán tehetnek róla?
– Most miért mond ilyeneket? Miért kell iderángatni az öcsémet? Hagyja békén az öcsémet! – Érezte, hogy a szeme megtelik könnyel, égett a torka, és kiabálni szeretett volna.
– Nem tudom békén hagyni, Eszmeralda. Az öccse meghalt, és Ön végignézte. Mégsem dühös, nem gyászol, nem érez igazából semmit! – Felemelte a hangját, ezzel ösztökélve Eszmeraldát is.
– Hát nem érti? Én vagyok a hibás! Én öltem meg az öcsémet! – csattant ki a lányból egy sikoly kíséretében.
– Eszmeralda, maga is tudja, hogy ez nem igaz. Hogy ez csak baleset volt!
„A búrának annyi… nem akarok érezni, nem akarom, hogy fájjon, nem látja, hogy fáj?”
– De én voltam, nem érti? Sosem volt semmire sem pénzünk, én meg annyira vágytam dolgokra… Előtte való nap loptam pár Kitkatet a kisboltból, és elrejtettem a hűtő mögé, vártam, hogy egyedül maradjak és megehessem. Lali megláthatott, amikor odatettem… már csak a kiabálását hallottam, mire odaértem… édes Istenem… meghalt, nem érti? Meghalt, miattam! A kibaszott Kitkat miatt!
Emőke erőtlenül nézte, ahogy a lány eldől a kanapén, testét a sírás és a régóta visszatartott fájdalom rántotta görcsbe. Néma csendben ültek, csak a lány hisztérikus zokogása hallatszott. Ott maradt vele végig, tudta, ennél többet most nem tehet. Elhessegette a mellkasát marcangoló lelkifurdalását, és csak arra gondolt, végre elkezdődhet a lánnyal az igazi lelki munka.
Fotó: Sylwester Ficek, kép forrása: Pexels