a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
– Akarsz róla beszélni? Most, hogy Béla nincs itthon? – kérdezte Ádám olyan hangsúllyal, mint aki mindent tud a szomszédban zajló dolgokról.
– Nincs miről beszélni. Nem akarok udvariatlan lenni, de menned kellene – toppantott Laura, mielőtt becsapta volna az ajtót.
Legszívesebben leköpném, a szájpecek alatt gyűlik a nyálam. A csávó felemeli a lábát, és mielőtt összezárhatnám a combjaimat, a lábam közé lép és taszajt egyet a széken.
Az olyan hideg téli napokon, mint ez a februári volt, eszébe jutott, hogy a kávésdobozban lévő ötezer forintból már be lehetne fűteni, vagy ehetne egy rendeset, többször is bemehetne belőle a Mekibe, de aztán összeszorította a száját és arra gondolt, ha nagy lesz, majd annyit eszik, amennyi belefér.
Ülök a fánál, a szél a fülembe susogva szétborzolja a hajamat. Úgy, ahogy te tetted oly sokszor. Eszembe jut a legelső találkozásunk. Nem emlékszem miről beszélgettünk, csak a randevúnk hangulatára. Most is beleborzongok, ahogy felidézem.
Hajolok fölé, nyirkos öregszaga van, ahogy számat a penge ajkához szorítom, mély sóhaj szakad fel belőle, belezúdul a számba a műfogsor alól szivárgó áporodott szájszag. Meghalni fáj. Talán az infúzióba tett morfin kicsit enyhíti, talán az átkíséri, talán feloldozza.
– Jól van akkor dögölj meg, hülye picsa! Így legyen rendes egy férfi, hálátlan ribanc! – mordult ki a fickó a luxusautóból, majd felhúzta az ablakot és maga után hagyta a fiatal nőt.
A romantikus elgondolást, miszerint a nejem szerelemből vette fel a vezetéknevemet, attól a naptól fogva badarságnak tartottam, hogy rajtakaptam egy kétes hírű aranyifjúval entyem-pentyemezni egy ascoti krikett meccsen.
A lány elszégyellte magát a kelleténél keményebb hangvételén. Visszadőlt és kicipzározta a kabátját. Egy méregzöld, kötött ruha volt rajta. Éles kattanást hallott. A hang irányába fordult. Az ajtaja felől jött.
– Gyerekzár – mondta a férfi. – Elég régi kocsi, csak kívülről lehet nyitni. Szóval, ha kiszállnál, majd segítek.