a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
A ház az egyik vízbe nyúló szirtjén áll és én esküt tettem, hogy ha a fene fenét eszik is, megmártózom az Atlanti-óceánban. Hozzáteszem, hogy nekem a sportuszoda úszómedencéje is hideg és az itt eltöltött tizenhárom év alatt egyszer sem úsztam a tengerben.
Leanderbokrok szegélyezték a partot, piros, rózsaszín és fehér virágok tömege nyílt, mint egy színekkel retusált képeslapon.
A világon hódít a kézműveskávézók körében a kevésbé pörkölt, savanyúbb kávé. Minden tiszteletem az övék, de azt iszogassák csak a szépreményű hipszterek. Én régi vágásúként változatlanul az olasz pörkölés híve vagyok.
Aztán azt mondta, olyan csodálatos kék szemeim vannak, amilyeneket ő még soha nem látott. Megkérdezte, mit szólnék, ha Miss Blue Eyes-nak hívna engem, nem venném-e tolakodásnak.
– Maradjon, kisasszony, ha már ennyi szabályt megszegtem ennek a dürgő fajdkakasnak a kedvéért! – kérte a délceg kapitány is, és ennek már tényleg nem tudtam ellenállni. Üsse kő, sosem utaztam még pilótafülkében. Lehuppantam hát a Gyula háta mögötti, utaskísérőknek fenntartott ülésre.
– Dik, az! – néz fel most a lányom, mert az anyja magyar szakos tanár, és a szép beszédet még most is tanulja. Bámul ki a nyárba: fenn a hegyen csodaváros tornyokkal, középkori falakkal. Kanyarodik az út, vele a nyakunk is, ahogy nézzük a hegyoldalt. Akkor eszmélünk, hogy eltévedtünk. Túlmentünk a szálláshelyen, hogy nem vettük észre? Csikorgó és éles fordulás, vissza ugyanazon az úton, végre a másik oldalát is bámulhatom: melyik dombot nem láttam még?
Megpróbáltam az asztalhoz terelgetni a visítozó forgatagot. Iván folyamatosan beszélt hozzám, be nem állt a szája. Állandóan mellettem repkedett, mint egy kis pillangó, és csak nyomta, nyomta… Az összes Marvel filmet le fogja tölteni a tabletjére, a Pókember 4 részes, és a zöld fejű gonosztól én tuti megijednék, inkább ne is nézzem meg az előzetest, mert akkor majd nem engedem neki, hogy megnézze.
Szikrázik a nap, de azért ilyenkor nyáron is csíp a hideg így 2600 méter magasan. A helyiek már visszaszálnának, nekem nem hiányzik a rázkódás, a busz kívülről nézve sokkal szebb. Pakisztán büszkeségei a „truck art” – ként is definiált, színesen csillogó járművek. A tulajdonosok kalligráfiákkal, tükrökkel, csengőkkel, fafaragásokkal, történelmi jelenetekkel, versekkel, személyes emléktárgyakkal dekorálják őket.
Ezen a napon, kettőezernyolcban, péntek volt. Negyven fok árnyékban, és én egyetlen órával ezelőtt landoltam Andalúzia fővárosában, a festői, buja, napszagú Sevillában, ahol sosem jártam még.