a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Utolsó itt töltött napjaim során a teljes menedzsmentet menedzselő menedzsment szorgalmasan készült az éves SOP-ra, ami szopként is szépen hangzik, és találó is, de kifejezőbb a kiadásoptimalizációs és premizálási értekezlet fordításából gyártott magyar akronimem, a KÓPÉ, az esemény pikáns rövidítésére.
Hogy nézne már ki, ha azt mondanám, hogy dodó? Nem, az Raphus Cucculatus. Ez a tudományos neve. Jaj, annyira tetszett a könyve! Az az orvos figura a maszkabálon!
Nem árulok zsákbamacskát tehát, amikor arra próbálok utalni ezzel a kis kitérővel, hogy a férjemmel alkotott kettősünk ideológiailag nem minden tekintetben egységes.
A hangom szólni akar nekem, mondani valami fontosat, de nem tud. Nincs benne lendület, erő, alig értem. Teljesen elzöngétlenedett szegény.
Lefekvéskor megvolt a hangom, ha reszelősen is, talán most is megvan még, nem próbálom ki. Ráveszem a zsákot a hátamra, billegtetem, hogy kiderüljön, jó-e a súlyelosztás. Fejemre húzom a sapkát, szemüveget, fejlámpát és a légszűrő maszkot, kimászok a sátorból.
A poklok kapuját látta-e benne tátongani, vagy mit, de olyan átszellemült volt egész lénye, hogy szinte teljesen megfeledkezett a környező világról. Rólam is.
Ismeretlen utakon kanyarogtam vissza a város felé, a kora délutáni napsütéstől megfájdult a fejem. Émelyegtem az éhségtől, de nem volt kedvem beülni sehová.
Ha lenne tollam és papírom,
lerajzolnám neked azt a szánkót,
de csak puskám van,
a papírokat már rég eltüzelték.
Anyukám boldogtalan, és ezért apámat okolja. Nem ismeri fel, hogy fortyogó haragja nem az apám bűne.
A reggelig italozó punkok és a reggelig füvező raszták nyugalma és magabiztossága áradt belőle, az ideges motoszkálásnak a kezeiben és az elnyomott okoskodásnak a tekintetében nyoma sem volt.
– Kovács Ernő vagyok – mutatkoztam be szinte azonmód Ingának.
– Inga – mondta a díjazott művész, ami őszinteségre vallott.
Négykézláb lopakodott vissza a nappaliba. Indián volt, bosszúszomjas apacs, újra Winnetou, mint gyerekkorában.
Mamának semmi sem lehetetlen. Két világháború és öt gyerek után épp egy játékmedve jelentene problémát neki?!
Én, a gyengébb nem, szemben a férfiak gumibotos őrangyalaival, a szolgálunk és védünk magasan képesített és komoly pszichológiai képzésen átesett, briliáns gyalogrendőreivel.
A császármetszésem gilisztához hasonlító hegének látványától émelyegni kezdtem. Fátylat rá! Hajamra a hópelyhek lágy, fehér fátylat terítettek.
Nagyanyám a nevetést, az ölelést és a verseket mérték nélkül osztogatta, ám minden mást szigorúan kimért. Így amikor már nagyobbak lettek a gyerekek, a hintázás is születési sorrendben történt.
Megint hallgathattam, hogy semmire se tudok vigyázni és milyen szétszórt vagyok. Még jó, hogy ő megnézte a dobozt, hogy ne maradjon benne semmi, amikor kidobja. Jött a szöveg, hogy Kiscsillag, milyen felelőtlen vagy, még ennyire se tudsz figyelni, nélkülem elvesznél.