Tag: Bankó-Erdősi Viktóra

A fehér paplan redői havas hegyekként meredeztek körülötte, felszaladt az egyik csúcsra. Körbekémlelt. A felnyitott laptop mellett állt a sörhabfoltos pohár és mellette a doboz, a beleszáradt ételmaradékkal. Nem kísérte gondolat a cselekedetet, villámgyorsan ott termett, mohón evett, már egy apró morzsától boldognak érezte magát.

Kitérdelt szabadidőnadrágjának színét pöttyökben lopta el a hypó, rozsdaszínűre változtatta és elvette annak a lehetőségét, hogy arra használja, amiért eredetileg megvette a webáruházban, szabad-idős-tevékenységre.

Sajtos Laci hátbalőtt katonaként tántorgott le a buszlépcsőn. Terhet cipelt, és néhányan rögtön tudták, hogy nem csak az ölében hozott test terhét.

A műbőr üléshez ragadt a meztelen combom, mire végre beértünk Cellbe, és Dórával a peronon, mint két málhás ló sodródtunk egymás mellé, szabad kéz híján üdvözlés nélkül.

Na, igen, a bőrtáskában volt a laposüveg is, két év múlva, Tomika születésekor Géza már munkanélküli volt, és az életlétráról egy sebes csúszdára váltott. A csúszdán csak kevesen tudnak felkapaszkodni.

Érthetetlen az egész, hiszen alig kezdte meg a sört, az nem okozhatja ezeket a váratlan és teljességgel megmagyarázhatatlan képeket. Felnyúl egy pár húsért, emeli és maga felé húzza.

A fürdőszobába megy, a mosdó mögötti széles, magas tükörben nézi önmagát, tükör-tekintetébe fúrja a valódit, kibújik a köntösből, lassan, úgy, hogy le sem veszi közben a szemét a szeméről. Feri ujjnyomai Orsi bőrén szürkék.

A pótkávé egyszerűen szar volt, nem hasonlított a kávéra, meg másra sem, pont, mint az a csokoládéízűnek csúfolt nasiszelet, amit karácsonyra rendelt magának. Egy harapás után kidobta a kukába, és eldöntötte, hogy ha csokit nem lehet kapni, ez a kamu-valami nem kell helyette.

Behunyt szemének színpadán látja a fényszórókat, a lámpák sárga gömbjében csillogó esőcseppeket. „Tényleg meg akartam akkor halni?” „Nem!” „Dehogy akartál”