Tag: Bankó-Erdősi Viktóra

Parányi voltál, én mégis minden kórházi látogatásomkor elmondtam, hogy gyönyörű vagy. Sosem hitted el. Pedig nem hazudtam, sem kegyeset, sem kiterveltet.

Ez azért van, mert nem lett gyerekünk, ugye? Mellettem sose lehettél apa. Nem lehetek neked már életed szerelme, mikor csak állunk itt magunkban, csak vagyunk, mint a lakótársak, nem anya, apa, nem szülők, csak együttélők, akiknek közös a jelzáloghitele.

Azt kérdem, segítsek-e, megrázod a fejed. Karoddal emeled a lábadat, lelógatod az ágyról, kifújod magad. Erőt gyűjtesz az emelkedéshez és a székbe forduláshoz.

Csak addig kisztihand, míg a férjem haza nem jön, mert ellátja a baját. Papucsban indult dolgozni? Lefagy a lába!

Letettem a centrumos szatyrot a szék mellé, felléptem fél lábbal, és kezemmel a rücskös falat támasztva felálltam rá. Nézz bele, mondta akkor, és én lábujjhegyre ágaskodva eleget tettem a kérésének.

Óvatosan lapozok. Még nem tudom elolvasni a figurák fölé írt szavakat, csak szeptemberben leszek elsős, de a rajzokból is ki tudom találni a történetet.

A nő madárfészek haja ápolatlanságot sugallt, félhosszú tavaszi kabátjából felfeslett cérnaszálak garmadája lógott a padló és a csuklója felé.

Érthető, gondolta Döniz, tele has, kielégített szexuális vágy, ilyenkor a férfi elalszik. Magában, a kislámpa fényénél bújta tovább a könyvet.

Igen, nyugdíjba mentem. Igen, csak egy tanítónő voltam. Igen, se gyerekem, se férjem. És igen, nem kezdtem nyugdíj mellett dolgozni, mert már elfáradtam. Hát, igen, elfáradtam.

Először a kerek orrú, kopott cipőjét láttam meg, ahogy átemelte lábát a küszöbön, a barna szövetnadrág furcsa díszét csak ezután vettem észre.

A férjemet huszadikán még Németországba küldték az anyavállalattal tárgyalni, és huszonharmadikán úgy behavazódott a reptér, hogy törölték a járatát.

A mosdót takarító Juli egy padlóra ragadt intimbetét miatt dohogott, szidta a mai lányokat, arról beszélt, mekkorát kapott volna annak idején otthon, ha ilyen mocskos trehányságra vetemedik.

A feketére porosodott teherautó hátuljára valaki – valószínűleg ujjal – a Dögölj meg! felszólítást firkálta. Igaza is van, gondolta, dögölj meg te is, meg én is jobban tenném.

Lefekvéskor megvolt a hangom, ha reszelősen is, talán most is megvan még, nem próbálom ki. Ráveszem a zsákot a hátamra, billegtetem, hogy kiderüljön, jó-e a súlyelosztás. Fejemre húzom a sapkát, szemüveget, fejlámpát és a légszűrő maszkot, kimászok a sátorból.

Bort vett, jófajtát, meg whiskeyt, középkategóriásat. Átsuhant az emlékezet barázdáin a Kőbányai, és büszkén fizetett, amiért nem követi az apai mintát.

Szaporán szuszog. Keserű verejtékszag árad belőle. Beállt velünk kosarazni az órán, élet-halál harcot vívtunk a pályán, és én a negyvenöt perc alatt végig hitegettem magam, hogy csak a megerőltetéstől liheg, és csak a hatékony védekezés érdekében tolja nekem az ágyékát vagy karol át hátulról.

– Ezek mind egyformák. A Gerő még akkor is tagadott, amikor a nő hívogatta, és én vettem fel. Eljátszotta, hogy fel kéne jelenteni a telefonbetyárt, azt mondta majd ő intézkedik. – Klári néni kínosan felnevet, aztán hirtelen elhalkul. – Rohadt kurvapecér az összes.

Úgy feszítette mellkasát az izgalom, ahogy közvetlenül elélvezés előtt. Félhangosan, szapora lélegzetvételek között mantrázta: aztakurva, aztakurva, aztakurva.

Robi nem szereti a cigit, és az italt sem, sosem iszik, viszont egész nap társasági életet él, mert mindenki imádja. Úgy nevet, hogy mind az öt kollégiumi szinten lehet hallani.