A legszebbek a felső polcon álltak, celofánablakos dobozban. Mindegyik saját nevet kapott. Hiába szerepelt rajtuk a gyártó logója, ők nem voltak uniformizáltak, mint a Barbie-k. A bolt bejáratánál, mindjárt az első helyen Fanni ácsorgott. Arcán félszeg mosollyal üdvözölte a belépőket. Kék, kantáros ruhácskájára kétoldalt szőke loknik hulltak, a valódival egészen hasonlatos, égkék szemében leheletfinom szirmok ölelték körbe a középpontot. Apró babakeze a törzse felé fordult fogásra készen, lábán fehér csatos lakkcipő. Mellette lakott Lujza, az ő szőkesége inkább a búzatáblák nyári színét idézte, csinos csat rögzített egy-egy tincset a feje oldalához, így kilátszott tökéletes formájú füle. Egészen rövid szoknyácskát kapott, dundi térde azt az illúziót keltette, hogy bármelyik pillanatban elrugaszkodhat, és az üzlet szőnyeggel borított padlójára szökkenhet. Utána Dolli következett, ébenfekete sűrű hajjal, szigorú frufruval, de annál huncutabb zöld szemmel. Aztán Lotti, Betti, Kata és a királynői palásttal, kesztyűvel díszelgő Alexandra, barna hajában diadémmel, majd az ő udvartartása, ki reneszánsz, ki egyszerű utcai öltözetben. Középen két sorban feküdtek a csecsemők. Dobozban pihentek ők is, de nem díszesben, hanem hófehérben, mintha csak bölcsőben aludnának. Szemük csukva, ajkuk álomittas csücsörben. A mögéjük bugyolált takaró színe súgta meg a fehér rugdalózós műalkotásokról, hogy fiúnak vagy lánynak alkotta-e meg őket készítőjük. Műanyag bőrükön minden ránc, gödör és hajlat azt sugallta, hogy valódiak. Csomagolásukon kis felhőt hagyott üresen a tervező, ők csak akkor kapnak nevet, ha vásárlójuk akad. Az alsó két sorban cumisüvegek, tányérok, előkék, fésűk és hajkefék, pelenkák, takarók, fodros párnácskák sorakoztak.
– Ennek milyen fura arca van. Nem, Móni? – Az eladónő a létra tetején állt. Bella baba dobozáról törölte épp a port, amikor ezt megállapította. A pénztáros hölgy fel se nézett, egy számot mormogott az orra alatt és papírra firkantott valamit, majd a kassza egy rekeszébe engedte tenyeréből az aprópénzt.
– Melyiknek? – kérdezte aztán, de nyomban folytatta a számolást, ajka egy-kettő-hármat formált, amikor az ezreseket tette maga elé a pultra.
– Ennek a Bellának.
Sokáig nem jött válasz, a pénztáros homlokráncolva dolgozott. Majd ismét írt a papírra. Hátraforgatta a vállát, mindig csak a reggeli kasszaellenőrzés végén jött rá, mennyire görcsös tartást vesz fel a pénz számolása közben. Sötétkék nadrágjába törölte nyirkos tenyerét, majd a polchoz sétált.
– Mit mondtál? Melyiknek? – hunyorgott a polcot plafonról megvilágító spotlámpába.
– Hát a Bellának!
– Melyik is az? – futtatta szemét a felső soron.
– Az Alexandra mellett.
– Csodálod, hogy fura az arca? Pólóban és kisnadrágban ácsorogni a királynő mellett, nem lehet valami kellemes.
– Hülye vagy! – nevetett a takarító, és lekászálódott a létráról. – Nézd csak meg jól, hogy igazam van!
A pénztáros a karórájára nézett, tíz perc volt még nyitásig. Lábujjhegyre állt és kissé ingatta magát, hogy a fénylő celofán mögött ki tudja venni Bella arcocskáját.
– Igazad van – csattant fel hirtelen. – Ez a baba szomorú.
– Szomorú? De hát mosolyog! Ez az egyetlen, amelyiknek még az apró fogai is látszanak felül.
Most már ketten nyújtózkodtak, hogy alaposan megvizsgálják a jelenséget.
–Valami olyasmi lehet ez, mint a Mona Lisa – szólalt meg végül a pénztáros.
– A Mona Lisa nem is mosolyog.
– Vagy igen. Ezért olyan titokzatos.
– De a Bella, az mosolyog!
– A szeme! A szeme szomorú.
– Ugyan már! Mindnek egyforma szeme van. Ugyanazt az üveggolyót vagy mit teszik bele a gyárban, csak másra festik.
– Valahogy mégis más. Talán maga a forma, amibe illesztik.
Hirtelen árnyék vetült a polcokra, a két eladónő a kirakat felé kapta a tekintetét. Egy középkorú házaspár toporgott az üveg előtt.
– Rakd el azt a létrát, Rozikám, nyitnunk kell! – rendelkezett a pénztáros. Az ágaskodástól felcsúszott bolti egyenblúzt megigazítva a bejárathoz lépett, hogy elfordítsa a kulcsot.
Elsőként a férfi lépett be, a nő megállt a küszöbön, Móni kedélyes jó reggeltje ellenére habozott.
– Gyere bátran, drágám! Csak körülnézünk. Nem baj, ha körülnézünk, ugye? – fordult a pénztároshoz.
Móni nyomban látta, hogy úriemberrel van dolga, és bár hosszú boltvezetői tapasztalata azt mondatta vele, ezeknek nem lesz elég pénzük egy babára, kedvesen elmosolyodott, és azt felelte, tessék csak körülnézni, ameddig tetszik. A nő erre átlépte a Váci utca és az elegáns üzlet közti keskeny határvonalat. A pultnál leszek, ha bármilyen kérdésük volna, ajánlotta a pénztáros a korai vásárlóknak, aztán diszkréten visszavonult. Rozi kilépett a raktárból, hátratett kézzel kolléganője mellé állt, úgy sutyorogta neki:
– Gondolod, vesznek valamit?
– Talán valami apróságot. Egyebet nem hiszem.
A férfi ballonkabátja susogott, ahogy hosszú, de lassú léptekkel a polcrendszerhez lépett. Kezét hátranyújtotta feleségének. A nő madárfészek haja ápolatlanságot sugallt, félhosszú tavaszi kabátjából felfeslett cérnaszálak garmadája lógott a padló és a csuklója felé. Megragadta párja bátorító kezét, és aprókat lépve követte a férfit. Mozdulatlanul álltak, csak szemükkel pásztázták végig a kínálatot. A nő egyszer csak bátortalanul felemelte kezét, és ujjbegyével hozzányúlt az egyik nevesincs újszülött kartonbölcsőjéhez.
– Kár, hogy nem lehet megérinteni – suttogta a férjének, de Móni meghallotta, és kisietett a pult mögül.
– Melyiket szeretné, hölgyem?
– Én csak… tudja, nem biztos, hogy ő az, amíg nem fogtam a karomba.
– Tökéletesen megértem. Tudja a Ritz babák mind egyediek, ahogy mi, emberek. Ha engem kérdez, szerintem lelkük van.
– Lelkük – lehelte a nő.
– Szívesen kiveszem önnek, ha kívánja.
A nő a férfira nézett, az bólintott.
– Akkor őt, ha szabad.
A pénztárosnő levette a legnyugodtabban alvó csecsemőbabát. A pulthoz vitte, egy szikével átvágta a zárószalagot, és óvatosan kihúzta a játékot rózsaszín takarójával együtt. A nő remegő kézzel nyúlt érte, ezért a pénztáros felajánlotta, hogy foglaljon talán helyet a bolt másik felében, a babaruhák és kisbútorok osztályán álló fotelek egyikében. Mikor elhelyezkedett, odavitte neki a bébit, és az ölébe fektette. Ahogy odahajolt, érezte, hogy a nőnek tiszta, szappanos illata van, és el is szégyellte magát korábbi ítélkezése miatt.
– Mit gondolsz, Apukám? Nézd a szempilláit, egészen olyan, ahogy a szemére borul.
A férfi a nő válla fölött áthajolva felelt:
– Igen, Anyukám, egészen olyan. Csak hát…
– Csak hát, túl kicsi, ugye?
– A lábacskáját pont így tartotta, mikor jóllakott – mondta lágyan a férfi –, de akkor még baba volt, akkor még…
A nő, eddigi viselkedésével teljesen ellentétesen, határozott mozdulatot tett a bal karjával, hogy elhallgattassa a férjét.
– Visszaadnád a hölgynek? – emelte fel öléből a kis rózsaszín csomagot, majd ahogy felszabadult a keze, textilzsebkendőt vett ki a kabátjából, és megtörölte a szemét.
A pénztáros visszacsomagolta és helyére tette a nyugodtan alvó árut.
– Talán egy másik? – kérdezte udvariasan a válla felett hátraszólva, még mindig a karosszékben ülő nőnek intézve szavait. – Vannak nagyobb babák is. Itt, a felső polcon.
– Mit gondolsz, megnézed őket, anyukám?
A nő aprót nyöszörgött, mintha nehezére esne tovább kutakodni és egy esetleges újabb csalódást elviselni. Ismét a férje adott neki erőt, felsegítette a fotelből, és visszakísérte a babasorhoz.
Egyszerre léptek egyiktől a másikig, mindvégig felfelé fordítva tekintetüket. Bellához érve a nő szája elé kapta mindkét kezét. Istenem, sikkantotta, ő az. A férfi átkarolta a nő vállát, mintha attól tartana, hogy elájul. A pénztárosnő, aki minden rezdülésüket figyelte, rögvest ott termett, és hogy a megmagyarázhatatlan, ám tapinthatóan tragikus pillanatot segítsen maguk mögött hagyni, beszélni kezdett:
– Bella? Ó, Bella igazán különleges. Tudják, épp ma reggel beszélgettünk róla a kolléganőmmel. Ugye, Rozi? – Rozi egyetlen szót sem bírt kinyögni a sorozatos megdöbbenése okán, de megszólítására automatikus bólogatással reagált. – Mi úgy látjuk, hogy kiemelkedik a többi baba közül, nem gondolják?
A nő arca egészen megváltozott, ragyogott a spotlámpák kereszttüzében, láthatóan semmit nem hallott a pénztárosnő beszédéből. A férfi kérte, hogy emeljék le Bellát a magasból. A pénztárosnő intett lefagyott kolleganőjének, aki végre cselekvésbe váltott, hozta a létrát, és majd nyakát törte, hogy épségben lejuttassa a kért árucikket. Megismétlődött a dobozzáró felvágása, a baba kiemelése, de ezúttal a nő nem ült le, eltökélten karjába zárta a méteres teremtményt. Arcát Bella világosbarna hajába temette, mire a pénztárosnő hálát adott, hogy a nőn nincs smink, így nem tesz kárt a valódi hajból készült álomfrizurában.
– Bella négyéves kislány…
A férfi ezen a ponton hátrahőkölt, a nő csak annyit mormogott még mindig a játék buksijába dörgölve a sajátját, hogy persze, persze.
– Apukám, nézd a szemét! – fordította férje felé Bellát.
– Látom, anyukám, látom. Ő az, valóban.
– Akkor?
– Legyen.
Bellához igazi anyakönyvi kivonat, egy váltás ruha és ezüsthátú hajkefe is tartozott. Ezeket az eladók a már üresen maradt dobozba csomagolták, mivel a nő többé nem engedte el szerzeményét. Mindössze annyit mondott, végig Bella smaragdhoz hasonlatos szemében gyönyörködve, hogy kell neki egy babakocsi, nem mély, hanem olyan összecsukható, és egy szép takaró, van-e olyan, amin pillangók vannak. És volt. Meg melegebb ruházat, mert megfázik ebben a kurta nadrágban és napsárga pólóban. Végül egészen nagy csomag gyűlt össze a pulton. A pénztárosnő még mindig hitetlenkedve kasszázott, egyre nagyobbra hízott az összeg a kijelzőn.
– Uram, ez így összesen száznegyvenkétezer-négyszázkilencven – mondta szinte bocsánatkérőn. Ki vesz nyolcvanezerért egy babát, és még hozzá ezt a sok felesleges holmit? Azt meg sem merte kérdezni, hogy a gyermeküknek veszik-e, netán unokának, nehéz volt megsaccolni a pár életkorát. Mióta a nő a kezébe vette Bellát, már inkább látszott negyvenesnek, belépésekor azonban inkább hatvanra tippelte volna.
A férfi szó nélkül vette elő a tárcáját, készpénzben fizetett. Hálálkodva távoztak, immár hárman.
– Életem legbizarabb élménye – nyögte Rozi, miközben még mindig megkövülten nézett az utcán elsétáló újdonsült szülők után.
– Én sem tudom hova tenni az egészet! Lefogadom, hogy a nő bolond.
Alig kezdték el a felső polc átrendezését, hogy Bella hűlt helyét a dobozok arrébb húzkodásával elfedjék, mikor újra nyílt az ajtó. A férfi visszajött.
– Köszönöm a segítségüket. A feleségem… tudják, mi… Tíz éve történt. Négyéves volt csak a mi kislányunk. Az óvodában nyitva maradt egy kapu. Kiszaladt. Tíz éve gyászoljuk. Azt mondják, az idő… Ostobaság! A kártérítéshez eddig mi hozzá se… Vasárnap erre sétáltunk, pedig sosem szoktunk, nem nekünk való ez a színvonal. Azt mondtam a feleségemnek, ez nonszensz… Hogy babát venni? Helyette? Őrültség, ugye? – a férfi majd kettétörte a kézfejét. – De az idő, az nem segít… a terápia – legyintett. – Talán a baba. Mert én már nem tudok más megoldást. Maguk tudnak?
(Fotó: Nik, kép forrása: Unsplash)