Hatalmas vörös telihold kúszott felfelé a budai hegyek feletti alkonyatban. Lelassult az idő, mintha nem akarna megérkezni az este, mintha tudná, hogy igazából semmi kedvem ehhez az osztálytalálkozóhoz, és az utolsó pillanatban úgyis az lesz, ami az elmúlt négy alkalommal mindig, hogy az alapozásnak szánt egy pohár helyett végül egy üveg bort fogok meginni, és szépen itthon maradok.
Kicsit összeszedtem magam, megálltam a borhűtő előtt, hosszasan méregettem a lehetőségeket, mint annak idején a fizikatanárunk, ahogy nikotintól megsárgult ujjaival a naplót lapozgatva az aznapi áldozatát kereste. Végül megbontottam egy ígéretes cabernet-t, és legalábbis fejben esélyt adtam annak, hogy aszkéta szigorral megállok egy pohárnál. A hatalmas budai lakás üres volt, néhány szennyes itt-ott elszórva, üres borospoharak és koszos tányérok az asztalon. Mennyi is?! Már vagy öt éve, hogy a feleségem megunta a festményekkel és könyvekkel borított falak között visszhangzóan ordító magányt, megfogta a két közös gyerekünket, és kisétált az ajtón.
Kitöltöttem az első pohárral, és kinéztem az ablakon. Alattam morajlott a város, az emberek az autóikban mint kis hangyák igyekeztek haza gyufásdoboznyi lakásaikba, hogy aztán halálfáradtan ágyban bújjanak, és másnap elkezdjék az egész értelmetlen harcot elölről.
Az osztálytalálkozó a digitális korszak előtti Instagram, ahol mindenki a legjobb – és valójában nem is létező – arcát szeretné megmutatni, ahol előkerülnek az egyesek által tréfásnak gondolt történetek, melyeket mások hat láb mélyre szeretnének inkább eltemetni. Ezt a temetést én már 25 éve végzem folyamatosan, segítségre nem igazán van hozzá szükségem.
Soha nem érdekelt, hogy a régi osztályból mi lett, de fejben próbáltam névsorolvasást tartani az utolsó osztálykép előtt, amit a szervezők a zárt Facebook csoportba töltöttek fel. Hirtelen nosztalgiával vegyes kíváncsiság fogott el, talán annak is köszönhetően, hogy már fél üvegnél tartottam.
Taxit hívtam, és elindultam, ahogy voltam. Már szinte kijózanodtam, mire a kocsi – áthaladva az egész városon – megállt a rákospalotai étteremnél.
Ahogy benyitottam, két tucat, italtól már kocsonyássá vált tekintet fordult felém. Rövid, meglepett csend után egy nő jött oda hozzám, és méregette az arcomat, de nem tudtam elsőre felismerni, hogy vajon ki lehet az.
– Péter?! – kérdezte hitetlenkedve, miközben a felkaromat lapogatta. – Ez nem lehet igaz, a Péter is eljött! – fordult a többiek felé.
A három másodperc kínos mosolygást hangos éljenzés váltotta fel, és a népes társaság tagjai egymást félrelökdösve az asztal közepénél szorítottak nekem helyet.
Picsába, nem kellett volna eljönnöm, mi a fenét keresek én itt?! – gondoltam magamban, miközben kínos mosollyal forogtam körbe, valójában egyetlen szempár után kutatva. Egy villámgyors viszkivel igyekeztem oldani a feszültségemet, melyet továbbiak követtek.
A suliban én voltam a kis szemüveges stréber, akit mindig a tornasor végére állítottak, mindig utolsónak választották a fociban, akibe mindenki belerúgott egy kicsit, és aki ennek ellenére bárkinek megmutatta a háziját, aki kérte.
Aztán a ballagás utáni nyáron nőttem 15 centit, kikönyörögtem otthon, hogy szemüveg helyett kontaktlencsét hordhassak, és végre nem a nővérem vágta le a hajamat, így az új közegben nemcsak a tornasorban, de lassan az osztályon belüli kasztrendszerben is előre lépkedtem.
– Óriási vagy ebben az RTL-es sorozatban, csak miattad nézem, mindig tudtam, hogy egyszer híres leszel! – mondta a mellettem ülő idősebb hölgy a kezemet simogatva, akit végre felismertem, az osztályfőnök volt az.
A hangulat görbéje az elfogyasztott alkohollal arányosan felfelé kúszott, mindenki engem kérdezgetett, így sokat nem tudtam meg másokról, és alig tudtam következtetni arra, hogy ki kicsoda. Feszülten forgattam a nyakamat, valaki még hiányzott.
10 óra után érkezett meg a tagbaszakadt férfi, munkaruhában, talán közvetlen délutáni műszakból. Arca mélyen barázdált volt, mint a tengerészé, aki minden nap kihajózik a jeges északi vizekre. Vagy tíz évvel tűnt idősebbnek nálunk. Haja megőszült, sűrű és csapzott volt, ismerős szeme mélykék, de a tekintetében mérhetetlen fáradtság tükröződött.
Először nem ült le, lesütött szemmel, csöndben körbeköszönt, és kiment a mosdóba.
– Megismerted? – súgta oda egy nő, akit még mindig nem sikerült beazonosítanom. – A Tokodi az. Szakmunkásképző után egyszer csak azt olvastuk, hogy agyonverte a nagyapját. Először 20 évre ítélték, de enyhítés után 10 éve szabadult. Suli után tudtuk meg, hogy az öreg éveken keresztül molesztálta őt meg az öccsét is.
Nagyot dobbant a szívem, ismét felvillantak – mint az elmúlt évek során annyiszor – a kukák mögötti verések, a fejemre borított finomfőzelék és a számtalan hasonló eset a nyolc év alatt. Lassan húztam vissza a kezem az asztalról, mikor a Tokodi leült a velem szemben felszabaduló helyre. Az emlékek és a sokkoló információ sötét gomolygó felhőként kavargott a fejemben.
Percekig nem szólt semmit, csak ült, és érezhetően keresett valamit. Talán a szavakat, talán a jó pillanatot.
– Sajnálom… – emelte fel végül félszegen a tekintetét. Suttogva beszélt, de mindenki elhallgatott, és hirtelen olyan váratlan csend lett, mint amikor a karmester felemeli a pálcáját. – … mindent, amit veled tettem sok éven át. 5 éve is itt voltam, vártam, reméltem, hogy eljössz. Nagyon örülök, hogy most itt vagy.
– Nem a te hibád – néztem talán életemben először mélyen a szemébe. Csendesedő vihart láttam a tekintetében. A karmester pálcája még mindig a levegőben volt. Nem szóltunk többet, aztán a többiek morajlása lassan visszaállt a korábbi szintre.
Nem bírtam tovább maradni, és már nem is volt miért. A másnapi korai próbára hivatkozva taxit hívtam, és hazamentem.
Kivettem a megmaradt cabernet-t a hűtőből, kidobtam a szemetet, helyükre tettem a szennyes edényeket meg ruhákat, a mélyen eltemetett emlékekkel együtt. A hold már az égbolt tetején járt, megszokott méretében és színében.
Fotó: Geir-Otto Myrann, kép forrása: Pexels