A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett, a díjátadón elhangzott alkotás.
Nem tudom megállni, hogy ne érintsem meg a bejárat előtt álló, hatalmas, telehavazott bokrot. Megrázom, akárcsak gyerekkoromban, persze most nem áll alatta senki. Belépek, leveszem a kesztyűmet. A lehulló, apró vattafoltok azonnal elolvadnak a sötét kőpadlón. Bent szokatlanul meleg van. Meglazítom a sálam, a hajam összevissza áll, ahogy leveszem a sapkámat, de nem zavar. Azt a halántékomra ragadt tincset se simítom hátra. Beállok a sorba. A gyógyszertárban sokan várakoznak, a nap vakítva hasítja át a kirakatüveget. A felragasztott plakátok árnyéka éles négyszögeket vés a dzsekikre, télikabátokra. Fertőtlenítőszerek, porok, kenőcsök szaga vesz körül. Nem igazán haladunk. Az egyedül szolgálatot teljesítő asszisztens részletesen magyarázza a felírt gyógyszer esetleges mellékhatásait egy fiatal srácnak, az türelmetlenül bólogat. Látszik, hogy nem nagyon érdekli a téma. A helyiséget nemrég renoválták, mégis egyfajta retró stílusa van, régi mozsarak, mérőpoharak, mérlegek tömkelegével töltötték meg a fenti polcokat.
Oldalt, két reklámtábla között egy nyitott ajtó. Belátok a gyógyszertár hátsó szobájába, ahol fehér szekrénysor áll, alul apró fiókok, felül üvegcsék, tégelyek, dobozok. A rendszerezett higiéniában, középen, a hosszú asztalnál egy kislány ül. Szőke haja két, szigorú copfba font rúd a hátán. Előtte több nyitott könyv, egy füzet, kezében toll. Nagyanyám-forma, idősebb nő áll meg mellette, és a könyvekre pillant. A kislány hátrébb tolja az orrán a szemüveget, mélyet sóhajt.
Olvasd el még egyszer a feladatot, csattan a felszólítás. A kislány háta meggörbül, az asztalra könyököl, kezével megtámasztja a fejét. Nem néz fel, ujjával követi a szöveget, ajka hangtalanul mozog. Gondolkozik, újra elolvassa. Lassan írni kezd, keze óvatosan mozdul a papír felett. Néha összehúzza a szemöldökét, úgy töpreng. Végül behunyja a szemét, kicsit meginog a széken. Ne ráncold a homlokod, különben már húszéves korodban barázdás lesz! Ülj egyenesen, hallom az idős nő hangját, gondold át, biztos, hogy jó, amit írtál? A kislány kinyitja a szemét, felegyenesedik. A nő közelebb lép hozzá, a füzet felé hajol, megcsóválja a fejét. Rámutat az egyik feladatra, gondosan ápolt, festett körmei vércseppek a kockás lapon.
Izzadni kezdek, leveszem a sálam. Az asszisztens végre elmagyarázott mindent, a fiatal srác apró műanyag szatyorban megkapja a dolgokat. Egy idős férfi kerül sorra, gyűrött receptet vesz elő. Nem bánom, hogy ilyen lassan haladunk, van időm még, míg indul a busz. Tibi behozott volna, de nem akartam. Kellett az a kis séta, kiszellőztettem a fejem.
A nyitott ajtó mögött a nő lemondóan legyint. Tudod mit, segíts nekem, mondja, és elővesz egy papírdobozt tele nagyobb üveggel. Leteszi az asztalra, mellé egy lapot matricákkal. Címkéket fogunk ragasztani. A kislány egy pillanatra elmosolyodik, félretolja a könyveket. Kivesz egy palackot a dobozból. Látom, hogy súlyos lehet, mert a másodikhoz már nekikészül. Arcán öröm és aggodalom keveréke. Hármat sikerül ügyesen kivennie. Ezekre felragasztja a matricákat. Aztán félrefordul, és figyelmetlenül meglöki az egyiket a könyökével. Az üveg eldől, gurulni kezd az asztalon. Egy pillanatra megáll az idő, csak a palack gurul tovább. Szemünkkel követjük, a nő, a kislány és én, ahogy újra és újra felbukkan a friss felirat. Az üveg mély, surlódó hangját hirtelen egy csattanás váltja fel. Az idős nő azonnal ott terem, megáll az ezerfelé csapódott szilánkok előtt. Olyan idétlen vagy, mint az anyád volt, kiáltja, közben felnéz, észreveszi a nyitott ajtót, odajön és becsapja az orrom előtt.
Az ajtón csüngő, arckrémet reklámozó plakát veszélyesen ingani kezd előttem, én mégis a fémkilincset bámulom. Szinte érzem a cipőm talpa alatt az üvegcserepeket, ahogy előrébb lépek a sorban. Óvatlanul is a karomhoz kapok. A húgommal virágoknak hívtuk annak a nyomait, amiket a mostohaanyánktól kaptunk egy ilyen ügyetlenségért, a lassan írt leckékért vagy az olyan csalafintaságokért, mint amikor megráztunk a feje felett egy hóval teli faágat. Napokig virítottak a testünkön az ibolyák és violák, miközben hosszú ujjú ruhákba öltöztetett bennünket, még nyáron is. Megrázom a fejem, szőke, göndör tincseim ide-oda táncolnak. Nagyon régen nem voltak már copfba szorítva. Mára már bennem minden megtalálta a saját, félelmek nélkül kimondható nevét, a zárt ajtók mögötti dolgok uralma véget ért. Örülök ennek a szabadságnak. Kigombolom a kabátomat. Egyre szűkebb, a tél végére már be se fogom tudni gombolni. Ezen halkan felnevetek. Az előttem álló férfi megfordul, rám néz, bizonytalanul elmosolyodik. Visszamosolygok rá.
Amikor kilépek a gyógyszertárból, elteszem a táskámba a kiváltott gyógyszereket, és megsimogatom a hasamon a pulóvert. A doki szerint kislány lesz, Tibi azt mondta, hogy ennél nincs nagyobb ajándék. Tekintetem a mögöttem bezáruló ajtóra téved. Teszek egy fonott copfokról, kék és zöld foltokról szóló fogadalmat, aztán elindulok a megálló felé.
Fotó: Andrea Piacquadio, kép forrása: Pexels