A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett, a díjátadón elhangzott alkotás.
Bezártam halkan a kaput, riglijét-lakatját kívülről visszatettem, kifújtam a levegőt, aztán mélyen beszívtam, és csak utána suttogtam az égre, elmentek ti a picsába. Az első kétszáz méter lejt, amíg a bekötőútra érek. Be-be, ki-ki, be-be, ki-ki, így tanította a tesitanár a gimiben, ő mondta a szüleimnek, teljesen átlagos vagyok, és ezt a szüleim elmondták nekem, lehet, hogy középszerűt használtak, be-be, ki-ki. De anyám azt nem mondta, miért nem-e földön, anyám nem mondta, mondd, miért, kellett volna fülest hozni, de az egész popfesztiváltól felakasztanám magam, be-be, ki-ki. Ma se melegítettem be, minek, ez már régóta nem az az edzés. Mármint nem a testre ható. Az első pár száz méteren kart-csípőt köröztem, a fejemet a vállamhoz közelítettem, hátha kikattan belőle a görcs, leráztam a lábfejemet, szóval csupa olyat csináltam, amitől még nagyobb hülyének néznek a faluban. Már a futás is a pesti lány idejön szaladgálni, miért nem dolgozik helyette a földeken megítélés alá esik. Mindegy, nem tudok olyan korán jönni, hogy egyedül legyek, így lettem itt igazán egyedül.
Be-be, ki-ki, a falu közepét nagyon gyorsan váltotta a falu széle, és ez nem a sebességemnek köszönhető, hanem mert kicsi. Azt a részt szeretem belőle, amikor vége van. A lehető legtöbb végébe elfutottam már, az utolsó kerteket elhagyni mintha vétség lenne. Mintha vétettem volna a közösség, a szűkebb közösségem ellen, hiszen ha kifutok a faluból, azt jelenti, nem jó nekem itt, olyan meg nincs. Be-be, ki-ki. A hajnali futásokban van valami, amitől az egész meg nem történt lesz. Mire felébrednek a házban, már otthon leszek. Vagy a zuhany alatt. Jó zuhanyozni futás után, kimossa a sarat, az izzadt dühöt, amivel az utolsó kilométereket megtolom. Zuhanyzás közben gyakran eszembe jut István. Hároméves volt akkor, most mennyi lehet? Huszonkilenc-harminc. Atyaisten, milyen lehet! Be-be, ki-ki.
Zuglóban a Szőnyi úton volt az iskola hallássérült-értelmi fogyatékos gyerekeknek, akik közül sokan ott is éltek, mert vagy elhagyták őket a szülők, vagy nem tudták vállalni messziről az ingázást. Egy ismerős szerzett nekem ott munkát, mikor otthagytam a bölcsészkart. Bebekiki. Önkéntelenül felgyorsítottam, olyan fojtogató volt az a fél év a magyar szakon. Hosszúképű fiatal férfiak, és a Bahiából hanyagra öltözött fiatal nők hónuk alatt valami könyvvel, amit nem olvastam, és nem is fogom, csak a verseket szeretem, de Babitsot vajon csak azért, mert nem ismerem a tankönyvön kívüli szerzőket? Ti honnan ismertétek? Be-be, ki-ki, vajon honnan? Mert egy elhanyagoló szülő az egyikükre bízott, amíg megpróbált felkapaszkodni a körhöz? Engem olyanokra bíztak, akik nem voltak híresek, be-be, ki-ki, na jó, volt híres is. Igen, a festő, a festők, akik előttem beszélték meg, milyen színű legyen a mellbimbója a lila kockafejű nőnek. Istvánt nem hanyagolták el, őt a kórházban hagyta az anyukája.
Vége lett alattam az aszfaltnak, jobbról már láttam a kerítést, valami erdészet, mit tudom én, mi ez, vagy vadászok, de beteg dolog, be-be, ki-ki. Vaddisznók a kerítés mögött. Csak néztem a vaddisznókat, jó lenne közelíteni feléjük, de a kerítés biztos ráz. Amúgy meg lehet, hogy én vagyok bekerítve, ez a rohadt falu, ahol a nyarakat töltjük, ez van bekerítve, és bebekikibebekiki, nem lehet innen kijutni. Az emelkedőt mindig megnyomom. Érzem, hogy a vádlim nem hiába vastag, most megmutatja országnak-világnak vagy a földút mellett ücsörgő rókának, ki a magyarok istene. Szállj fel a csillagokba, szél könnyű szárnyán szállj, ezt se hallgatnám sokáig, mert félnék, hogy meghallják. Nagy félelemem, hogy a fülesem kifelé is sugároz, és kiderül, tele van a tracklistem nyálas magyar zenékkel.
István szemüveges kisfiú volt, klasszikus kis szerencsétlen. Be-be, ki-ki, az egyik szemével kancsalul nézett át a másik szeméhez rendelt üvegen. Olyan gyerek, akit a húszéves énem azonnal haza akart vinni. Kedves volt, beszélni nem nagyon tudott, volt hallókája, de bele se merek gondolni, egy családban mire vitte volna, illetve az intézetben mire nem. Kiabáltak vele is, mindenkivel kiabáltak. Már nehéz volt eldönteni, nem hall, vagy nem érti. Bebekiki, igazából ott már mindegy volt. Egyszerűbb tömbként kezelni ennyi gyereket. Így is fürdettük őket, el se zártuk a zuhanyt, minek, úgyse tudja megmondani, meleg vagy hideg, az arcukon a rángást meg a sírást meg lehetett szokni, bekibekibekibe. Nem. Nem tudtam tovább futni, megálltam sírni. Leültem a reggel is forró földre a szúrós gyomok közé.
Jöttek sorban. A szappant a kezükbe adtuk, a zuhany ment, én tartottam a zuhanyrózsát. Hogy lehet rózsának nevezni? Nagyon féltek tőle a kicsik. A nagyobbak már tudtak ilyenkor nevetgélni. István nagyon félt, mindig utolsó volt. Nem bírtam nézni, ahogy még kisebb lesz, ahogy a rémület még ott van, még nem tompult el. Beeeeee, kiiiii. Odaadtam a kezébe a zuhanyrózsát. Egy ideig csak tartotta a gyenge kis csuklójával, nézte szemüveg nélkül is nagyon szerencsétlen ábrázattal, és elmosolyodott. Nem rám, a zuhanyrózsára. A zuhanyrózsa megadta magát neki, innentől nincs hatalma fölötte. Gyermekvilágában István még elhitte, hogy a zuhanyrózsa az ellenség, ő a gonosz, és nem az emberek.
A szabadság abban mozdulatban van, amiért nem jár büntetés. A vízsugarat pici lábfejére igazította, a torzan vágott körmeire, amit anya sose fújt vágás közben. Aztán csak úgy játszott a zuhanyban, ahogy minden gyerek. Vizes lett kicsit, és ennyi pont elég, ha egy kisfiú fürdik. Elvettem tőle a zuhanyrózsát, a kemény törölközőt rátekertem, és már kacsázott is a többiek után. Nem kellett tartanom attól, hogy elmondja, mi történt, mert nem beszélt. Be, ki, be, ki.
Ránéztem az sportórámra, elfelejtettem megállítani. Már nincs időm eljutni a másik faluig, ahol azt szoktam érezni, szabad vagyok, hiszen ha akarok, eljöhetek ide is. Most István miatt nem. Vissza kell futnom anyósomék házához, mert ha később megyek, le leszek baszva, hogy rám kellett várni a reggelivel. Nem tudok reggelizni, sose tudtam, és a gyerekeim se tudnak, nem én beszéltem le őket, nem én lázítottam, életemben egyszer lázítottam, és az, akit lázítottam, István volt. Be-be, ki-ki, folyam istene légy kegyes úr ma, vized enyhíti szomjam az éjben, nem hiszem el, hogy még egy zenés darab, miért nem asszociálhatok értelmiségit, jazzdallamot vagy legalább egy nagyon régi Kispált! Ittam egy kortyot, aztán bűntudattal indultam vissza, csak a lábam elé kellett nézni, kerülni a rögöket.
Lefelé gyorsítottam, bebekiki, legyen már valami sportértéke, a tíz kilométert sem éri el ez hétvégi futás, és az időm rettenetes lesz. A vaddisznók eltűntek, a földutat váltó aszfalton kezdett visszaütni a meleg. A faluszéli házakban a redőnyöket már felhúzták, biztosan elkéstem. A kapun a riglit-lakatot kinyitottam, mégis miazúristent védenek itt, lenyomtam a kilincset, anya, hol voltál, futottam, mindjárt jövök, csak lezuhanyzom. A futás a dohányzással, mértéktelen italozással és a szerencsejátékkal egyenértékű ebben a családban. A többit senki se csinálja, én meg futok, így én vagyok az egyetlen bűnöző. A bűnöm az, hogy néha nem vagyok jelen fizikailag sem, a többi meg olyan megfoghatatlan. Fejben már nagyon régen nem. Mióta anyósom szavak nélkül egyenesbe rakott: mi ezt így csináljuk, és te is.
Ledobtam a ruháimat, gyorsan ki fogom mosni, ne szóljon senki, izzadt, saras, amúgy az aerobikon nem gondolkodtál? Sokan csinálják, annyi időt sem vesz el, meg hát nem is veszélyes. És tudnánk, hol vagy. Be-be, ki-ki. Megnyitottam a vizet, a zuhanyrózsa a tartóban, pont jól beállítva, nem kell megpiszkálni, hibátlan. Be-be, ki-ki, mégis megfogtam, be-be, ki-ki, és a lábfejemre irányítottam, a terepcipő résein át magára szedte a földutat, a szúrós növényeket, a rókaszőrt vagy a vaddisznók ürülékét. A szürkés víz eltűnt a lefolyóban, a fémre kiült sarat a talpammal masszíroztam bele. Aztán a rózsát az arcomhoz emeltem, és be-be-be-be, belekiabáltam a vízbe, hogy elmentek ti a picsába, és az levitte a kertvégi emésztőbe.
Fotó: Piotr Arnoldes, kép forrása: Pexels