Kimondtam hát. Nem őrzöm, nem cipelem tovább. Ez nem az én szégyenem. És lám, elmúlt, nem fáj már a torkom minden áldott nap, nem vagyok már elgyötört és fáradt. Duzzadok az erőtől. Azt gondolom, hogy csupán a kimondatlan szavak miatt fájt oly soká és voltam enervált, a saját magam árnyéka. Elmúlt, mint ahogyan az élet is el fog, de nem mindegy, hogy hogyan. Megélem vagy más vétkei miatt szenvedek. Hát nem szenvedek tovább. Én az életet választottam magam és a gyermekem okán.
Egy valamiben vagyok biztos, a változás az, ami állandó. Ez is el fog múlni, és egyszer már nem leszek itt, emlékezni sem fog rám senki. Addig azonban, amíg itt vagyok, jól akarok élni. Harmóniában önmagammal és a környezetemmel. A saját jólétemért pedig csak én vagyok a felelős, senki más. A saját szabályaim szerint élek, és én állítom fel a határokat, nem más. Van véleményem, és kimondom. Merek önazonos lenni, és nem szégyenkezek tovább. Ami történt, megtörtént. Nincs bennem harag. Megértettem a bántalmazóm működési mechanizmusát, tisztán látom őt. A szégyent azonban most visszaadom neki, az az övé, cipelje ő tovább.
Élek! Alkotok és teremtek. Tele vagyok tervekkel, ötletekkel. Egy élet is kevés hozzá, hogy valóra váltsam minden álmomat. Elégedettséggel tölt el, ahogy napról napra haladok. Mindeközben látom a gyermekemet cseperedni, és át akarom adni neki a tapasztalataimat, azt a tudást, amiért vérrel-verejtékkel megszenvedtem. Szeretném, ha egy önálló, mély önreflexióval rendelkező, tudatos felnőtt válna belőle, az egészséges határhúzás képességével. Csak annyit adjon, amennyit kap. Ha nem tisztelik, fordítson hátat. Csak hozzá méltó kapcsolatokba vonódjon be, és tisztelje önmagát. Ez a titok.
Nem vagyok ezo-spiri. Nem tudom, hogy létezik-e a karma. Ma már ez sem számít. Mindenkinek a saját lelkiismeretével kell elszámolnia. Persze, akinek nincs olyan, mert torzult a személyisége, az nem fog tudni elszámolni vele. Vagyis, „boldogok” a tudatlanok. Ja, nem. Ők lelki szegények. Fogalmuk sincs róla, hogy mi az a boldogság, nem képesek átérezni. Néha kapnak egy-egy endorfin fröccsöt, és máris azt hiszik, hogy az a boldogság. Pedig nem.
A boldogság benned lakozik, a lelkedben. Egy csendes, stabil belső állapot, amely nem függ a külső körülményektől. Olyan minőség, amely megélésből, tapasztalatból és lassan érlelt bölcsességből fakad. Nyugodt és tartós. Nem eufórikus, nem hullámzó, inkább egy háttérérzet, hogy „rendben vagyok”.
A mély boldogság elfogadással teli. Nem azt kívánja, hogy minden tökéletes legyen, hanem azt, hogy a valóság a nehézségekkel együtt elfogadható legyen.
Az önmagunkkal, másokkal és a világgal való kapcsolatból születik. Értelmet hordoz, ami nem pusztán élvezet, hanem annak megélése, hogy az életnek van jelentése.
Ez a fajta boldogság élettapasztalatokon keresztül alakul ki. Kudarcok, veszteségek, árulások, felismerések, belátások során. Nem „kapjuk”, hanem formáljuk. A bölcsesség számomra azt jelenti, hogy az ember képes reflektálni önmagára, felismerni a saját korlátait, elengedni az illúziókat, és mégis nyitott tud maradni.
A mély boldogság nem intellektuális konstrukció. Nem lehet „kigondolni”. Ez egy belső állapot, amelyet át kell élni, önvizsgálattal, őszinte érzelmi tapasztalatokon keresztül, és annak felismerésével, hogy nem minden kontrollálható.
Az ember ilyenkor már nem menekül a kellemetlen érzések elől, hanem integrálja őket. Paradox módon éppen ez teszi lehetővé a tartósabb elégedettséget.
Ezt a mélységet egy lelki szegény sosem fogja megtapasztalni. Ez az én ajándékom. Ez az engem ért trauma gyógyító ereje.
Fotó: juliane Monari, kép forrása: Pexels