a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
A kertben a fű hibátlanul nyírt, az épületről a vakolat nemhogy nem pereg, hanem látszik, hogy frissen kenték fel. Az autóból egy jóképű, magas férfi kászálódik ki. Hátraveti a fejét, megigazítja a haját, majd a karóráját is, és fölényesen elmosolyodik.
Engedtem neki, hogy felismerjen engem, és hogy átfolyassa magán a rólam őrzött emlékeit. Mindennél mámorítóbb érzés volt látni Sydney szemében a kétségbeesést, ahogy másodpercek alatt változott kevély öregúrból kétségbeesett aggastyánná.
Tudom, a Móni is szenved. Látni se kell, érzem én azt. De nem tudok beszélni vele. Nem jön ki a szó. Nappal is rossz, éjjel is rossz. Minden perc rossz. Sírnék ám én, ha menne. De nem megy.
Egyszerűen én vagyok. A testem pedig a részem, nem a tulajdonom. Nem a bástyám, nem a páncélom. Nem szolgál, hanem működik. Életben tart. És ha valaki nem kíváncsi rá – nem csak arra kíváncsi, az nem azt jelenti, hogy nem elég jó.
Jolán, bár teljes mértékben értette férje álláspontját, megbeszélte vele, hogy költözzön be az áram, ha már úgyis beköltözött az unokatestvére, elvégre ő ért hozzá jobban, és ráfér a házra a modernizáció. István elfogadta felesége érvelését a modernizációról, és csak lemondóan sóhajtott.
Néma őrzők a nyomtalan tájon,
feketék, rád emlékezők.
A családom persze kiakadt, mert állítólag mindenki tök norma, csak én nem. Az édességutálatom miatt, hisz állítólag a gyerekek imádják a cukrosat, meg a szövőnők is cukros ételekről álmodtak a poétánál – na, ekkor elmosolyodott a doktornő, és ragyogni kezdett a szeme –, meg a számolás.
A portás arcán semmiféle érzelem nem látszik, összekulcsolt kézzel, némán vár. A szótlan színjátékot csak a tárgyak ideges dobbanása töri meg a portásfülke előtt álló pulton.
És most jöjjön a kényese, a tojás, minálunk csak mony. Először is. Tanúd meg a fogását. Két marokkal, egyszerre. Ha megvan, gyühet a repesztés. Két ujjal ráfogsz a tojás ajjára, közepén a tál széléhez vered, mutatóujaddal főhúzod magad irányába a főső résztit.
De tudod-e, hány tenyérnyom van a nők fenekén? A férfiasabbja még véraláfutást is hagy, az az igazi. És ez még csak a kezdet, ez a kellemesebbik része, amiről a nők is csak mint csínytevésről beszélnek.
Megvoltunk mi a’ nélkül is, nem?! Minek is kellett volna neked az az állandó puszilkodás, hát mi voltál te, lány?! De ha ez vígasztal téged, Tibikém, tudd, hogy nekem se mondták otthon, hogy szeretnek, mégis ember lett belőlem.
– A Jóisten malmai csendesen őrölnek – csúszott ki a száján, fejét méltóságteljesen lehorgasztotta, és a parketta repedésieben tekergőző férgeket figyelve imádkozni kezdett.
Átjárt a boldogság. Olyan régóta először. Magamra kaptam a ruháimat, és kisiettem az utcára. Kapcsolódni akartam, és részese lenni a kinti életnek. Mosolyogva sétáltam az emberek között, akik visszamosolyogtak rám. Mennyire hiányzott ez nekem!
És van Mesi. Mondjuk ő nem Vanda. Mert benne volt valami megfoghatatlan, kiszámíthatatlan. A szex meg? Az istenit, a szex kurva jó volt vele! Mesit mondjuk meg kellett tanítani arra, mi a jó, azt is élveztem.
elég egyetlen csendes óra, miután megjössz,
elég megérintenem a fa kérgét,
az objektív széles fókuszmezőben lát majd újra.
Tovább panaszkodik a házasságáról, aztán érdeklődni kezd. Na, nem irántam, a kapcsolataim iránt. Kivel, merre nyaraltam, milyen gyakran, hol csináltuk.
Két hét nyaralás! Te jó ég, mit meg nem adna érte, ha akár két napig is nyaralhatna! Felzúg a lift, ki jön ide ilyen korán?! Visszaszalad a kocsihoz, ráakasztja a zsákot, lendületet vesz, és megtolja a folyosó felé, a konyha tájékán futólépésre vált.
…és közben terelgetik a gyerekeket, akik a törvény szerint váláskor az apjukkal maradnak a házzal együtt, de most senki sem válik, mert ünnep van, most mindenki boldog, a kölykök is, hát persze, hogy játszanak, szőrös disznófejes jelmezbe bújva róják az utcákat…