a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Szenvedélyesen bizonygattam, hogy volt értelme az apám halála utáni években végzett kétségbeesett munkának, amikor, mint iszapvulkánból a sáros talajvíz, bugyogtak fel belőlem a törmelékes felismerések korábbi rossz választásaimról.
Tegnap kimentem a harminckilences kilométerhez, végre a saját szememmel láttam a helyszínt. Szépen feltakarítottak, már csak néhány üvegcserép emlékeztet rá, hogy egy héttel korábban egy kordonszalaggal körülvett autóroncsban hevertél itt, és rendőrautók meg mentők fényei játszottak a felrepedt, vérző arcodon.
Látom, hogy tétovázik. „De annak akkor nem lesz más íze, ha nincs benne hús? Azért szeretném vele rendesen megismertetni a magyar ízvilágot.” Elvörösödik. Lehet, hogy véletlenül szólta el magát, de nekem inkább úgy tűnik, kikívánkozott belőle, hogy kinek főz.
Anya nagyon közel állt a nagyihoz. Ha a nagyi nem lett volna ott neki, mikor apa elment, talán nemcsak félig szakadt volna meg a szíve, hanem teljesen.
A rendőrök rutinosan vizsgálódni kezdtek. Körülnéztek, személyleírást kértek, faggatták az utasokat, ki láthatta utoljára a csillogó fekete hullámos hajzuhatagos nőt.
Egy pillanatra visszatér a mellemhez, majd végignyalja a hasam. Amikor a szeméremdombomhoz ér, halkan kérlelni kezdem, de továbbra is csak a combomat nyalogatja.
Itt elhallgatunk mind a ketten. Csak nézünk egymásra, és most fogom fel, mennyire dühös vagyok rá, még mindig.
Ott álltunk Pisti előtt, Rozi makogott valami szia félét, de erre már nem igazán emlékszem. Meg arra sem tisztán, hogy Pisti mit mondott. Arra viszont igen, ami ezután történt.
Inke úgy érezte magát, mint amikor gyerekkorában Nagyi elvitte a templomba. Ahogy ült csendesen a padok között, minden idegen volt a számára, és valaki másnak szólt az ige, az ének, miközben ő már tűkön ült, rohanni akart a vasárnapi sokadalomba.
Már nem írok üzenetet. Minek? Ha az eddigiek is hiábavalónak bizonyultak, akkor a többi már úgyis felesleges.
Érettségiző öltönyében érkezett a helyszínre, és remegő lábakkal várta partnerét. Alapvetően nem bagózott, de most annyira ideges volt, hogy egymás után gyújtotta meg a szálakat.
Fél öt. Itt állok a kapuval szemben. Mint egy kilúgozott rongy. Forgolódtam csak, azok a rosszmájú lidércek sugdostak a fejemben, fojtogattak egész éjszaka.
Kezéből rég kiperegtek már a napok. Eleinte mint egy rózsafüzér gyöngyeit, úgy morzsolgatta őket, de az olvasó fonala annyiszor elszakadt, hogy semmi értelme sem volt tovább bogozgatnia. A tavasz után a nyár is kihamvadt. Ami körülvette, az a múló koraősz lehetett, ezt a következtetést az egyre becsesebbé váló napos időszakok ritkulásából és rövidüléséből szűrte le.
A lélek a fizikai világban állapotos. Így óvatosan, nagy rúgásokkal, elfolyó vízzel, vagy éppen nagy hirtelenséggel, bármi előjel nélkül beindul a szülés.
A szülés után örült, hogy férje nem erőlteti a szexet, hogy türelmesen vár, amíg ő kicsit összeszedi magát. Akkor érezte meg először a gondokat, mikor többszöri próbálkozás ellenére is elutasítást kapott.
Róth csendben tanulmányozta Habarcsikot, aki az izgalomtól még jobban kivörösödött, és gyöngyözni kezdett a homloka is. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami nem stimmel. Az évek alatt kifejlesztett egészséges paranoia már sokszor mentette meg az életét. És most ez a vészharang ismét megkondult benne.