Ha tudom, hogy soha többé nem látom anyát, nem rugdaltam volna Kevint a buszmegállóban. Szót fogadtam volna, és jó kislány leszek. Átöleltem volna szorosan, és megkértem volna, hogy ne menjen el. Ha sejtettem volna, hogy mennyire boldogtalan, többet segítettem volna neki. Ha…
Itt ülök az orvosi rendelőben, és arra gondolok, ha jobban vigyáztam volna, akkor nem lennék itt. Magamat hibáztatom, természetesen. Nem is tudom, hogy történhetett. Jó, persze, tudom, nem hiányoztam biológiaórán. De mégis. Visszapörgetem az agyamban a múlt hónap összes eseményét. Végiggondolom, mit kellett volna máshogy csinálnom. Elég sok mindent. Az egész életem balszerencsék és rossz húzások sorozata.
Kevin azt mondja, felesleges a múlton rágódni, anya tett, amit tett. Mikor anya nem jött haza, mikor apa kibontotta a levelet, mikor apa szentségelt, Kevin azonnal bőgni kezdett. Hetekig sírt. Kérdeze, hányat kell aludni, míg anya hazaér. Aztán egyszer csak elhallgatott. Nem beszélt többet anyáról. A mai napig mérges, ha felhozom. Ő lezárta. A szőnyeg alá söpörte. Nem érti, én miért nem tudom elengedni végre.
Sose voltam jó a búcsúzásban és a megbocsátásban. Ha valaki menni akar, engedd. De miért olyan nehéz ez? Azt mondta, szeret. Hogy nagyon szeret. Egyetlenemnek szólított. Én pedig egy címeres hülye liba módjára szépen benyaltam neki. Talán nem hazudott. Ki tudja?! Elvégre, sose mondta, hogy örökre fog szeretni. Meg csak engem. Nem mondta, hogy jóban-rosszban. Ez pláne nem volt benne a pakliban. Mégis dühös vagyok. Nagyon fáj. Nem tudom, hogy valaha meg tudok-e neki bocsátani.
Több mint tíz év eltelt, és még mindig cipelem anya terheit. A pszichológusom szerint ez nem az én csomagom, de ha őszinte leszek, az enyém. Megörököltem anyám puttonyát. Miután elment, megtaláltam a naplóját. Nem tudom, miért hagyta maga után. Vajon azt remélte, hogy el fogom olvasni? Talán inkább apának hagyta ott, hogy végre megértse, mennyire boldogtalan volt.
Amikor emlékszem rá, mindig vasal. Vagy takarít. Vagy főz. Senki nem mondhatja, hogy nem látta el a házimunkát. Mikor elment, akkor is kipakolt mindent a szárítóból. Minden összehajtogatva várt minket a szekrényben. Beágyazott. A plüssállatainkat szépen leültette a párnákra. Tisztán emlékszem rá. Utána sose volt ekkora tisztaság. Apának nem volt türelme hozzá, Kevinnel pedig lusták voltunk az anyai noszogatás nélkül.
Mintabarátnő voltam. Tényleg. Azt hiszem, ezt elfogultság nélkül tudom állítani. Főztem. Sütöttem neki sütit. Ha fáradt volt, megmasszíroztam a vállát. A kedvenc filmjeit néztük, még ha nem érdekelt egyik se. Még a focimeccsek eredményeiről is kérdeztem, és kíváncsi tekintettel bólogattam, mikor részletezni kezdte, hogy milyen fantasztikus az új running back és mekkora touchdown volt már megint. Megértő voltam, hogy nem találkozhatunk minden nap. Fontos, hogy időt töltsön a barátaival. Sose voltam féltékeny. Mindenemet beleadtam ebbe a kapcsolatba. Picit magamat is elvesztettem.
Azt írta a naplójában, hogy magányos volt apa mellett. Anya se akart lenni sose. Csak későn jött rá. Remélte, ha lesz még egy, jobb lesz. Majd játszunk. Helyette dupla annyi munkája lett. Elege lett. Feladta. Egyik reggel megkente a mogyoróvajas szendvicsünket. Elbúcsúzott az iskolabusznál. És soha többé nem láttuk.
Azt mondta, írjak rá, ha kész. Nem hiszem, hogy válaszolni fog. Kétlem, hogy valaha is beszélni fogunk. Túlzottan megbántott. És persze már egyáltalán nem érdeklem. Egyre többet kimaradozott. Mindig talált valami kifogást, hogy miért nem ér rá, vagy miért jött át később, mint terveztük. Elég megértő voltam, míg egy nap nem csak ő késett, hanem a menstruációm is. Először nem pánikoltam. Egy nap nem a világ. Kettő is előfordulhat. Aztán eszembe jutott, mikor egy veszekedés után a kibékülős szexnél nem használtunk óvszert. Hülye voltam, hogy csak legyintettem, nem lesz baj. Gumi nélkül sose. Majd ezután se. Egy hiba mindenkinek jár. Úgy tűnik, nem. Utálhatnak az égiek, és ott van Murphy törvénye is. Mire elmondtam neki, már késő volt.
Egy levelet hagyott az asztalon. Lisa, a bébiszitterünk azt mondta, apa neve áll rajta. A mai napig nem tudom, mit írt benne. Apa a rohadtkurvázás után azt mondta, anya elment pár napra egy konferenciára. Pár nap múlva azt mondta, elhúzódott a munka. Mikor pár hét múlva gyanús lett, hogy anya nem is telefonált haza, elárulta, hogy anya soha többé nem jön vissza.
Mikor írta nekem, hogy beszélni akar velem, azt válaszoltam, én is. Láttam rajta, hogy siet, mikor este átjött. A cipőjét se vette le. A lábujját bámulta, ahogy lesütött szemmel kinyögte: „Szakítani szeretnék veled. Találkoztam valakivel pár hónapja. Nem tudom tovább titkolni.” Ijedtemben leejtettem a poharat, ripityára tört a földön. Terhes vagyok, közöltem remegő hangon, és szédelegve leültem a konyhaszékre. “Biztos?” Volt pofája azt kérdezni, hogy az övé-e. Ki másé. Volt képe azt mondani, hogy ez nem változtat semmin. Ő mást szeret. És nem akar apa lenni. “Te se akarsz anya lenni”, tette hozzá nyomatékosan. Nem ajánlotta fel, hogy segít, de elvárta, hogy intézzem el.
Fél évbe telt, mire kaptunk tőle egy levelet. Aztán telefonáltunk is. Nem mondta, hogy hiányzunk. Azt se, hogy meglátogat minket. Szomorúnak tűnt a hangja. Én is mindig elszontyolodtam a hívások után. Mégis reméltem, hogy egyszer hazajön. Elképzeltem, hogy mi is hiányzunk neki. Magam előtt láttam, ahogy megölelhetem. Sose történt meg. Autóbaleset. Azonnal meghalt. Az utolsó emlékem az, hogy integet a buszon utánunk. Emlékszem, hogy mosolygott.
Igaza volt, nem akarok anya lenni. Egy dolgot megtanított a saját anyám. Sose tudhatod biztosra, hogy jó anya leszel. Nincs rá garancia, hogy szeretni fogod őket. Nincs rá recept. És mi van, ha nem leszel jó anya? Mi van, ha nem leszek az? Mi van, ha én is ugyanazt a terhet fogom cipelni? Mi van, ha én is becsapom? Otthagyom? Mi van, ha én is meghalok, és nem tud tőlem elbúcsúzni? Túl nagy rizikó. Ezt én nem tehetem senkivel. Ennél jobban szeretem a gyerekem. Ezért nem szülhetem meg soha.
Most már tudom, hogy az mosoly, amit anyám arcán láttam a buszmegállóban, a megkönnyebbülés jele volt. Letette a terhet, amit cipelt. Én is leteszem. Amikor kijövök az orvosi rendelőből, felnézek az égre. Megtörtem az átkot, anya. Nem kell anyának, nagyanyának lenned. És nekem se.
Fotó: Anete Lusina, kép forrása: Pexels