Novellapályázat 2026

Jelinek Zakariás: Szabadfolyás

A Liberanos Akadémia 2026-os pályázatára érkezett alkotás.

– Vissza se nézz – súgta a női hang.

A zöld ajtó becsukódott, mögötte az összes szuszogó gyerekkel, és ébredő denevérként röpültem lefelé a sötét lépcsőházban.

Mikor a DANTE felirathoz értem, lehajtottam a fejem, és görnyedve lépdeltem alá a szuterén lépcsőkön. Odalenn otthonos meleg fogadott, és egy állófogason lógó kabát mellett feltűnt az asztalunk.  

Attila három viszkispohár mögött épp cigarettapapírt nyálazott, és ahogy a mozdulat közben meglátott, a szeme sarkából előbújó mosolyráncokkal némán köszönt. Misi vaskos karját a mellette lévő szék támláján pihentette, hátrafordulva vigyorgott rám.

– Dani bácsi! De jó látni! Végre szabadon?

– Ja, de amúgy ilyenkor mindig rögtön könnyűvé válik, mármint az otthoni feladatok, meg minden, messzire kerülnek, vagyis hát nincsenek – mondom miközben kibújok a kabátomból, és lassan melléjük telepszem. De amúgy figyelj, ezt el is akartam mondani. Flórácska pár hete kezébe vett egy szájharmonikát. Hi hü hi hü hi hü hi hü – ezt játssza, fújja és szívja, ugyanazt a hangot. Apám kérdezte, hogy ajándékba kaptuk-e azt a harmonikát. Mármint érted, hogy valaki nem kúrt-e ki velem esetleg ezzel a jó kis ajándékkal. De az igazság az, hogy ez a hi hü nekem szimfónia. És akkor ezek a mindennapos konvenciók, tudod, hogy ezt ricsajnak kellene hallanom, szóval nekem ez szabadság, ha a saját magam ilyen lófasz megközelítéseit lehámozom. Látni, hallani, egy picit elemelni a talpam a földtől.

– Ja, ja, meg tudod mi ilyen jó még? 

Mindketten Gyula felé fordulunk. 

– Piros Ferrarival menni kurvázni. 

Egy pillanatig kiélvezi a reakciónkat, aztán lefojtott mosollyal feláll, a szék belereccsen, közben azt motyogja, hogy

– Na jó, hozok sört.

Atissal ismerős csendünkbe süllyedünk vissza. Ujjai közt a cigarettát forgatja, nézi, gondolom naprendszert lát benne. Néha felpillant, a szemembe néz, majd elgondolkodva vissza. Mikor Gyula visszatér, ámulva nézem, hogy nem csak sörrel kínál. „Holnap fél kilenc Széll: Merse kirándulás, Rózát délután én viszem a Papáékhoz, na mindegy, majd alszom holnap.” Mikor mindennel végeztünk, kinyújtott karral, mint madárijesztők bújunk kabátjainkba, majd ahogy kilépünk a lenti világból, szemeink kipattannak a friss levegőn, és rövid tanácskozás 

– Duna-part?

után megkezdjük a sétát. 

Girbegurba aranycsíkok alatt hullámzik a folyó. A túlparton a Parlamentből minden irányban sugárzik a fény. A Trip hajónál füstbe borul az arcunk, Attila viccet mesél, és Gyula a vállára borul; rázkódik, ahogy kicsorduló könnyekkel igyekszik megállni a lábán. Parányi csapatunk özönlik a Duna-parton dél felé.

Átvágunk a Tabán vizes füvű rétjein. „Olyan felszabadító este sötét tisztáson keresztülmenni”. Átázott nadrágszárakkal érkezünk a Gellért-szoborhoz. A püspök lábai alatt a rémült magyar izmos karján ma különösen sima a faragott kő. Gyula éppen nyavalyogni kezdene a nadrágja miatt, de Attila tanári hangon raccsolva lehűti, hogy

– Hja, kérem, a szabadság olykor embert próbáló.

Aztán szelíd hangján teszi hozzá, hogy

– De azért nem érdemes nélküle élni.

Gyula feneketlen hátizsákjából söröket vesz elő, Attilától sálat kap. Szisszenések fölött nézünk le az Erzsébet híd fehér pilléreire, és tudom, hogy a Gyuszi megint el fogja mondani azt a történetet a „Végéből”, mikor Biopont szórnak a most alattunk csordogáló vízesésbe, aminek tajtékzani kezd a vize, és a kifutó rózsaszín hab ellepi az egész utat.

Az emlékműtől távolodva kanyargó sétautakon lépdelünk a levéltelen, fekete ágak alatt. Egy elágazásnál nehéz témába szaladunk bele: egy ismerős, annyi, mint mi, gyerek, feleség, pár hete belesétált a Dunába. Lassan, mert megtisztulást remélt; vagy éppen egy régóta vágyott, kétesélyes pillanatért végre hirtelen rúgta el magát a parttól. A ruháját összehajtva találták egy elfeküdt fatörzsön. A piros utcai pad mellett körbeállva végül zsebredugott kezekkel hallgatunk.

Egyszerre veszünk mély levegőt, és találomra elindulunk jobbra; fölöttünk sárga daru lóg át keresztben a fák fölött, és a Citadella magas, félkör alakú, fehér kőfalát megkerülve az építkezés konténerfalujánál találjuk magunkat. Zene szól.

Mikor a gombatető alá érünk, a hangfal mellett két fiúval elegyedünk beszédbe. Nemsokára a My Back Pages-re ugrik a lejátszó. Atis tovább csacsog a srácokkal, mi Gyulával kifordulunk a társaságból, és a város fényeit bámuljuk a februári éjszakában. Gyula lapáttenyerével megsimogatja a hátam. A bőgőt még nem is hallom, de már elkezdett működni. Aztán ahogy reánk hull és ezer lábával fülembe mászik a zongoradallam, azzal egy ismeretlen férfi nagylelkűen markunkba ejti a bizonyítékot, hogy az élet ünnep; és eltölt minket a hála, hogy részesei lehetünk.

Mikor hazafelé csoszogtam az ébredező városban, a Körút sarkán fél nyolcra állítottam az ébresztőt. A Molnár-tóból aztán, az évben először, karattyoló békák dala szállt felém. 

Fotó: Vish Pix, kép forrása: Pexels

Leave a Reply

Discover more from Felhő Café

Subscribe now to keep reading and get access to the full archive.

Continue reading