Tag: Horváth Tamás

Mikor megkérdeztem, mégis mióta vannak ott, egyikük sem tudott pontosan válaszolni. Csak annyit mondtak, már párzottak a szarvasok, mikor odakerültek.

Ismeretlen utakon kanyarogtam vissza a város felé, a kora délutáni napsütéstől megfájdult a fejem. Émelyegtem az éhségtől, de nem volt kedvem beülni sehová.

A fejemben szorgos kis manók pakolták a szenet szorongásom katlanába, miközben a szivarszagú társalgószoba márványpárkányáról az angol királynő portréja nézett velem farkasszemet.

– Hova utazik? – kérdezte a sofőr, aki cseppet sem hasonlított Robert De Niróra, a jobb arcán viszont egy rövid, de jól látható vágás húzódott.

Másnaptól fülig érő mosollyal borítom bele a zöld szemeteseket a vasfogú szemétnyelőbe, és izgatottan várom a találkozást apámmal. Meghagyok egy-két zsákot a házához vezető úton, amiből ő ragadozó módjára eszi ki a félig megrágott kajamaradékot.

Elcsigázva fekszem le az ágyra, majd egyre növekvő düh tör utat bennem, amikor eszembe jut a veszekedésünk apámmal. Megint azzal jött, hogy mikor fogok végre dolgozni. Tényleg egy ablaktalan irodában kell ülnöm egész nap ahhoz, hogy az ő elismerését kivívjam?

Nincs rosszabb annál, mint a szeretteink mellett magányosnak lenni.