Rozgonyi Margaréta

Döntés

Anyuból áradt a vidámság, mert életem első iskolai napjára hozott. Reggel 7-kor az iskola bejáratánál álltunk, a kezemet fogta. Nagyon színes, virágos ruhája hozzátett a jókedvünkhöz. Sötét dauerolt hajának csillogását a rá vetülő szeptemberi napfény kiemelte, és amikor rám nézett, sötét szemei csíkra húzódtak fülig érő mosolyától.  Hat éves voltam. Szorítottam a kezét, közben néztem a régi kastélyszerű épületet. A nagy előpark, és egy sétány vezetett a bejáratig. A jobb szemem sarkában akkor is ott volt a nagy, zöld, egekbe magasodó Fekete-hegy, amit ha a város bármelyik pontján álltam, akkor is láttam. A hegy örök, állandó, és biztonságot adó jelképe volt a városnak. A reggeli forgalom egyre zajosabb volt a hátunk mögött, amikor ránéztem anyura, megszorítottam kezét, és húztam a bejárat felé. Tűsarkúban nem tudott olyan gyorsan menni, mint ahogyan én szerettem volna, így kívülről úgy tűnhetett, hogy elráncigáltam a kapuig. Beléptünk, de meglepődtem, mert még mindig nem voltunk az épületben. A fehér boltíves dufar régen a lovaskocsik parkolóhelye lehetett. Velem szemben a nagy iskolaudvart láttam, rengeteg fával, a dufar két oldalán pedig nagy lépcsőházakat. A semmiből ott termett az igazgatónő, akit anyu ismerhetett, mert nagy barátsággal köszöntek egymásnak.

– Sziasztok, na megérkeztetek? Te vagy az egyik elsősünk? – mosolygott rám, és már indult is az egyik lépcsőház irányába, majd felszaladt a lépcsőkön. Rajta is magassarkú volt, de sokkal kisebb sarokkal, mint az anyué.

– Igen – ennyit tudtam válaszolni, mert ekkor már sok lépcsőt megmásztunk, és még nem volt vége. Izgatottságomban alig kaptam levegőt. Szedtem a lábam, nem akartam lemaradni semmiről.

– Nagyon szép a piros iskolatáskád, nagyobb, mint Te!

– Magyarban vettük! – akkoriban anyu gyakran járt át a határon, hogy eladja a piacon azt, amit tudott. Ilyenkor mindig sok ajándékkal, nálunk nem kapható Barbie babákkal jött haza, legutóbb pedig életem első piros színű iskolatáskájával.

Amikor felértünk, és a régi fehér lengőajtón áthaladtunk, egy végig ablakos, óriási, fénnyel teli folyósót láttam, ahol a parketta nyikorgott, a plafon pedig olyan magasan volt, hogy még valakinek a nyakából sem értem volna el.

Az igazgatónő bevezetett egy tanterembe, ahol csupa ismeretlen gyerek búcsúzkodott a szüleitől. Anyu lehajolt, hogy adjon két puszit, de én közben arra figyeltem, hogy a körülöttem lévő gyerekek ukránul beszéltek. Magyar szót nem nagyon hallottam, pedig azt hittem, hogy egy magyar tannyelvű iskolába kerültem. Utóbb kiderült, hogy a legtöbb iskolatársam beszélte az ukránt, és csak páran akadtak, akik a magyart is. A legtöbbjük azért jött ebbe az iskolába, hogy másik nyelvet tanuljon.

Első nap próbáltunk barátkozni egymással, én persze ragaszkodtam mindenkihez, akivel szót értettem, így lett Julcsi később a legjobb barátnőm. A három év alatt, amit ebben az iskolában töltöttem, akadt olyan osztálytársam, akivel nem beszéltem egy-két szónál többet. A fiúk mindig vadul rohangáltak az épületben, vagy kergettek minket az udvaron, mi lányok pedig a parkban lévő padokra másztunk fel, mert a játék szerint ott nem kaphattak el minket. Szerencsére a kergetősdihez nem kellett egy nyelvet beszélnünk, mégis mindenki tudta, hogy kit és mikor lehet elkapni, vagy hogyan lehet a padra ugrasztani. Bármilyen nyelvet is beszéltünk, egy ilyen játék után mindenkit izzadtságtól vizes ruhában, nyirkos hajjal vittek haza. 

Otthon viszont elért az iskola minden rákfenéje, és átka. Én legalábbis ennek éreztem a kötelező tantárgyként felvett ukrán nyelvből kapott házi feladatokat. Mindig igyekeztem tudomást sem venni róluk, mert a tanárnő sem vett tudomást rólam, arról a gyerekről, aki tényleg nem tudott ukránul beszélni.

Egyik hétvégén sütött a nap, a fénycsóvák apró szemcsékként verekedték át magukat az ablakokon, de kárt nem okoztak bennük, inkább felmelegítették a hideg üveget. Végeláthatatlan fénytáncot jártak a szobán belül, bevilágították a teljes teret, megmutatták a polcokon nyugodtan megpihenő porszemeket, az asztalon heverő kinyitott könyveket és leckefüzeteket, a televízió képernyőjét, és a készüléken megjelenő gombokat, amikkel kapcsolgattam a csatornák között. Nem nagyon tudtam válogatni a lehetőségek közül, csak egy magyar nyelvű csatorna volt, a többi ukrán, vagy orosz nyelven beszélt. Szerettem volna megnézni a Dallas következő részét, de nem találtam, elkeseredésemben kiszaladtam anyuhoz a konyhába. A nyári konyhát utólag építették a háromszobás nagy kertes házunkhoz, ezért a virágokkal teli, faltól falig ablaküveges verandán kellett keresztül menni, hogy két lépcsőn át elérhessem a konyhából nyíló angol wc-t, és anyut. Ahogyan végigfutottam a verandán, a szemem ellenőrizte az ablakokon át bekukucskáló szőlőlugast, a pottyantós wc-t, amit lassan benőtt a gaz, már csak a fából készült ajtó fogantyúja fölötti rész látszott ki, és a messzeségbe futó, óriási gyümölcsöst, zöldséges kertet, ami éjjelente arcot váltott, és Janus másik oldalának sötétsége keltett örök félelmet bennem. Soha nem értettem, hogyan lehet ugyanaz nappal ennyire kedves, és jóleső játszótér, sötétedés után pedig ennyire félelmetes és szorongató elvarázsolt rengeteg.

– Nem megy a Dallas! – álltam meg az ajtóban. Anyu éppen marhapörköltet csinált. Disznóhúst nem lehetett kapni.

– Az csak kedden megy, ma vasárnap van. – közben megkeverte a szaftos húst.

– Wc-re kell mennem.

– Oké, de nehogy beledobd a papírt a csészébe. Eldugul! Készen vagy az ukrán házival?

– Nem. Nem tudom, hogy mi a házi.

– Hogyhogy?

– Nem értettem mit mond Natasa néni, magyarul meg nem mondta el.

– Ha készen leszek, felhívjuk Julit.

Nem igazán foglalkoztam anyu kijelentésével, inkább bementem a szobába és elkezdtem tollal firkálni a szoba falát. Amikor a toll hegye puhán átsuhant az orgona színű falon, olyan érzésem volt, mintha selymet simogatnék. Lágy volt, akadályok nélküli, csak úgy csusszant az A pontból a B-be. Anyu már egy jó ideje falra akasztható dobozos játékokkal próbálta eltakarni a művészi alkotásomat, de mindig találtam egy olyan pontot, ahol még nem éltem ki a szabadságvágyamat.

– Mit csinálsz már megint? – azonnal a pulóverem alá dugtam a tollat.

– Semmit.

– Teszed le azonnal! Mit rakjak még oda, hogy ne firkáld a falat?– kár volt eldugnom a tollat, látta, hogy min dolgozom. – Na gyere, Juli elmondta mi a házi. Hol van a könyvben a Rukávéci mese?

– Nem tudom. Az mi?

– Kesztyű. Hozd a könyvedet.

Anyu elkezdte forgatni, amint elé raktam. Csupa ukrán szöveg, képek, rajzok, ukrán nyelvű magyarázattal.

– Hogy akarnak titeket ukránul tanítani, amikor még a betűket, és a szavakat sem ismeritek?

– Szinte mindenki tud ukránul.

– Na, leírom neked magyar betűkkel az ukrán mesét.

– Nem!

– Gyerünk.

Anyu végtelen türelemmel kezdte leírni magyar betűkkel az ukrán szavakat. Úgy festett, mint az égből érkezett angyal, aki azért jött, hogy békét teremtsen a két nyelv között. Egyelőre sikertelenül, mert erősen tiltakoztam a leírt, teljesen ismeretlen szavak ellen. Úgy éreztem magam, mint esténként a verandáról a sötét kertünket bámulva. Elvarázsolt rengeteget láttam magam körül, aminek se vége, se hossza, csupa határok nélküli, bekeretezhetetlen feketeség, veszélyekkel teli ismeretlen világ.

Jsov, jsov dida v lisz, kala nyaha bihálá szabáká. Jsov, jsov i pa darazi záhubév rukávéci. Tám biháv més, i záliz u rukávéci i kázáv:- Tut budu zsété.

– Nem tudom megtanulni! – pattantam fel az ágyról, és kiszaladtam az udvarra a játszani. Anyu utánam jött, leült a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőre, a napsütés melengette az arcát, beleszippantott a kissé hűvöskés, de mégis frissítő levegőbe, és elkezdte hangosan magyarra fordítani a szöveget.

– Ment, mendegélt az öregapó az erdőben, mögötte szaladgált a kutyája. Ment, mendegélt, és útközben elveszett a kesztyűje. Arra szaladt az egér, belemászott a kesztyűbe és azt mondta: itt fogok lakni.

– Olyan egér, ami átfutott tegnapelőtt este a szobán? – kaptam fel a fejem.

– Igen. Na ülj ide kicsit.

Egész vasárnap délután magoltuk a magyar betűkkel leírt ukrán szöveget. Amikor este, lefekvés előtt még egyszer elmondtam, még mindig az volt az érzésem, hogy értelmezhetetlen dolgokat mondok, mint Donald kacsa a Kacsamesékben. Tudtam, hogy mit akarok elmondani, és mi a tartalma a szövegnek, de a szavakat nem tudtam beazonosítani. Reggel hatkor anyu ébresztett, sietnünk kellett.

– Ébresztő, kelj fel! Auf nem vagy gróf! Vedd ki a párnád alól a könyvet, és mond el még egyszer.

Kimásztam az ágyból, a szobából nyíló fürdőszobába csoszogtam. Hűvös és sötét volt reggel az őszi ház, nem esett jól az arcmosás, hiába volt meleg a víz, kirázott tőle a hideg. Bár, ha belegondoltam, valójában az ukrán mesétől lettem libabőrös, mert semmit nem tudtam visszaidézni belőle. Dühösen kirontottam a fürdőszobából, és a könyvet az anyu elé dobtam.

– Tessék, már nem tudom, hogy kezdődik, nem jut eszembe semmi! Nem megyek iskolába! – zokogásban törtem ki.

– Írtunk egy kis cetlit tegnap, rajta van az egész szöveg. Vedd a tenyeredbe, hátha bele tudsz majd lesni.

– Nem. Miért kell ezt megtanulnom? Nem megyek iskolába.

– Meg kell tanulnod ukránul.

– Mama sem tud ukránul, keresztanyu sem nagyon. Nekem minek?

– Nem kell nekik az ukrán, mert Magyarországra fognak költözni.

– Nekem sem kell, velük megyek!

Áradt belőlem a düh, és a félelem, tapostam az ukrán könyvet a padlón, pedig az a legkevésbé tehetett bármiről. A belső harc percekig tartott még, a szemem már vörös volt a sírástól. Úgy éreztem magam, mint egy vulkán, amiből áradt az izzó láva. Ez a zokogás minden eddigitől komolyabb, és agresszívebb pusztítást végzett. Elkezdte temetni azt, ami eddig az életünket jelentette, és valami újnak adott termőtalajt.

– Akkor sem jössz, ha suli előtt bemegyünk a boltba és veszünk egy trubocskit?

– Süti?

– Igen.

– Jó, de kettőt. – szipogtam, és elkezdtem összeszedni a földről a könyvet, a kiszakadt lapokkal együtt.

– Előbb mosd meg az arcod!

– Azt fogom mondani, hogy ja ne znáju pa ukráinszki tilyké pa venherszki.

– Igen, ezt már megtanultad, de ne azt mond nekik a boltban, hogy nem tudsz ukránul, hanem mond el, hogy mit szeretnél venni.

– Nem.

– Igen, ez is jól megy.

A városközpont nem volt messze, kellemes sétával el lehetett jutni a magyar iskoláig, közben pedig bementünk a boltba is, ahol kapni lehetett trubocskit. A rendőrség udvarát útközben mindig megnéztük. Izgalmas volt a nagyon nehéz, szürke páncélozott tolóajtaja, amit mi is eltolhattunk, és az ablakokon lévő rácsok. Azt vártam, hogy majd meglátok egy rabot, vagy egy bilincses embert, de amikor rájöttem, hogy ez a vágyam nem fog teljesülni, inkább a kicsit távolabb lévő gesztenyefát kerestem, ami alatt általában rengeteg gesztenyét gyűjtöttem, hogy gyufával babát csináljak belőlük. Most viszont nem időzhettünk itt sokat, mert csengetésre az iskolához kellett érnünk. Közeledtünk egy polgári ház épületéhez, ahol a könyvtár volt. Nem tudtam még magyarul sem olvasni, de imádtam mindent, ami papírból volt, összekötve, színes képekkel, és nyomtatott szöveggel. Állandóan könyveket kértem, és ha már nem volt kapható új magyar nyelvű mesekönyv a boltban, akkor a könyvtár polcain kutakodtunk tovább. Sokszor felmásztunk a lépcsőn, végig mentünk a hosszú, sötét folyosón, és megkerestük a magyar könyvtárost, aki egy nagyon világos, könyvespolcokkal teli szobában ült, és kartonokkal, pontos könyvtári szabályokkal vigyázta a könyveket. A legnagyobb boldogság volt, amikor az Aladdin, és a Hamupipőke legújabb nyugati verziója megérkezett, és még senki sem kölcsönözte ki. Most viszont csak ránéztünk az épületre, és tudtuk, hogy majd jövünk, de most oda kell érnünk az iskolába. A macskaköves úton anyu tűsarkú cipője egyfolytában beragadt, ezért lassítottunk, és arról beszélgettünk, hogy este az Onedin családot fogjuk nézni a tévében. Nem figyeltünk a szemből érkező, öltönyben, nyakkendősen közeledő férfira, aki szigorú, határozott, és gyors lépteivel haladt el mellettünk, miközben dühösen, hirtelen kirobbanó indulatokkal telve ránk kiabált ukránul, aztán már el is tűnt. Nem értettem, de a férfi váratlan, hangos, és durva reakciójától összerezzentem, és megöleltem anyu lábait.

– Mit mondott? – néztem fel, mert nem volt bátorságom a férfi után bámulni. Attól féltem, hogy visszajön és megint kiabálni fog.

– Csak szólt, hogy ha magyarul akarunk beszélni az utcán, menjünk Magyarországra.

– Miért?

– Nem mindenki szereti, ha magyarul beszélünk.

– Miért?

– Sokkal többen beszélnek ukránul, mint magyarul.

– Akkor elmegyek oda, ahol magyarul beszélnek többen!

Ez a határozott kijelentés megrettentette anyut. Látszott, hogy tanácstalanul néz rám, és egy hang sem jön ki a torkán. Bennem valami megváltozott, ez most más volt, mint egy egyszerű gyermeki játék. Túl sok mindent nem értettem abból, ami körülvett, ami az életemet jelentette akkoriban. Azt éreztem, hogy nem vagyok oda való, nem élhetek úgy, ahogyan szeretnék, vagy az én esetben úgy, ahogy tudok. Nem voltam szabad, és ez a szabadság iránti vágy azóta is kíséri az életemet. Három évig érlelődött ez a mondat bennem, miközben anyu már tudta, hogy el kell mennem az országból ahhoz, hogy megnyugodjak. Ennek ellenére még sem gondoltam, hogy megtörténhet az, amiről addig csak a vasárnapi ebédeknél esett szó. Amikor kilenc éves voltam, anyu szülei, nagymamáék Magyarországra költöztek keresztanyámhoz, a másik lányukhoz, aki akkor már pár éve itt élt. Ez volt az a pont, amikor a három évvel ezelőtti dühös láva által eltemetett élet utáni új termőtalaj már ellentmondást nem tűrően követelte a létjogosultságát. Az új élet szele ki akart törni. Ezt érezhettem akkor, amikor keresztanyám elmondása szerint Mamáék költözésének nyarán letérdepeltem elé, és könyörögtem, hogy engem is vigyenek magukkal. Itt akartam hagyni mindazt, ami bezárt, leláncolt, és korlátozott. Még akkor is, ha ez ideiglenesen azzal járt, hogy kilenc évesen itt hagyjam a kertet, a gyümölcsöst, a kutyát, a gesztenyefát, a magyar nyelvű könyvtárat, és anyut, az ukrán nyelvvel együtt.

(Photo by Mwesigwa Joel on Unsplash)

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

%d bloggers like this: