a Péterfy Akadémia online irodalmi folyóirata
Elismeréssel adózott a festmény közepén tornyosuló férfialak erejének és nyilvánvaló bátorságának. Várta, hogy elöntse lelkét valamiféle megkönnyebbülés, de hiába, a mindent átmosó, megváltó érzések nem keltek életre benne.
Anya szemrehányásai követték mindenhová. A „csak magadra gondolsz” ősrégi rigmusa, keveredve a „csalódtam benned” csúcsra járatott mantrájával.
Gyere ide, anyukám! A kis szomszédasszonyod meg akarja nézni, jól vagy-e! Aggódik! – röhögött. – Na, gyere már, ne kéresd magad!
– Már ennyi az idő? – kiáltott fel. A táskájához rohant és látványosan szedelőzködni kezdett. – Várnak a fiam iskolájában. Ugye nem gond, ha neked kell bezárnod, drága Icukám? – kérdezte. Igazából nem várt választ.
A munkahelyén is csak profitál a szupererejéből, ahogy magában hívta. Nem tudnak olyat kérni tőle, amit ne tenne meg. Nincs annyi túlóra, amit ne vállalna be. A főnöke imádja. Hogy este, lefekvés előtt, sírva omlik össze a tehertől, az nem az ő dolga.