A legjobb szövetnadrágja volt rajta aznap.
48-es méret, vászon. Ebben a nadrágban ült be annak idején az érettségire. Ez volt rajta, amikor először érezte magát felnőttnek. Az egyetlen jó nadrágja volt akkoriban, és még utána nagyon sokáig.
Jó pár évvel később, az unokabátyja esküvőjén is majdnem bevetésre került. Nem passzolt már olyan jól, mint az érettségin. Ahogy állt ott a nagymamájától örökölt, ormótlan, sötétbarna fával szegélyezett ónémet tükör előtt, kezében a nadrággal, nézte a félig behúzott cipzárt, hátha összébb tudja varázsolni valahogy, kicsit elszégyellte magát. Nem akarta elhinni, hogy kihízta. Mikor jött fel ennyi kiló, nem értette. Teljesen meg volt róla győződve, hogy itt valami tévedés lehet. Biztosan túl sok teát ivott reggel, vagy a nadrág összement a mosásban. Később is sokszor járt még így. A dolgok egyszer csak másképp néztek ki, mint az emlékeiben.
Az esküvőre viszont nadrág kellett. Lógó orral vetette le a hálátlan darabot, visszaakasztotta a vállfára. Bevillamosozott a legközelebbi áruházba. A vastag szemüveges, vörös hajú hölgy egy pillantás alatt végigmérte, melyik méret lesz jó rá. A próbateremben úgy illeszkedett a nadrág, amit a kezébe nyomott, mintha egyenesen abban jött volna világra.
Az érettségis nadrág a szekrény hátuljába költözött. Egyszer jó lesz még, ezzel a bizonyossággal került megőrzésre a következő évtizedekben.
Ma viszont passzolt. Nem lepődött meg. Tulajdonképpen számított is rá, hogy így lesz. A változás, amin az elmúlt időben keresztülment, látványos volt.
Gyors tisztítás, vasalás. Lazára kötött övvel pont jó lesz. Ugyanolyan színű ing. A gallér kicsit lötyög. Könnyű, szürke kocsikabát. Egyedül az alsóneműje fehér. Mindig fehér alsónadrágot vegyél az orvoshoz, rágta fülébe édesanyja az intelmet. Mi lehet az, amitől a fehér gatya annyival többet tud, mint a fekete? Nem tudja már megkérdezni a mamától, mint ahogy oly sok minden mást sem kérdezhet már meg tőle.
Doktor úr, én egy vétlen ember vagyok, üzenheti a világos fehérnemű. Nem én tehetek róla, hogy megbetegedtem. Látja? Hiszen az alsóm is fehér.
A rendelőbe húsz perccel az időpontja előtt érkezett.
Először nem tudta, mit csináljon. Azt viszont igen, hogy nem szeretik, ha túl korán ideérnek a betegek. Tele a rendelő, nincs elég váróhely. Végighúzta izzadt tenyerét a szövetnadrágján. Talán az mégsem baj, töprengett, ha egy kicsit előbb bejelentkezik. Mindig sok a papírmunka. Bárcsak tudná, mi a jó döntés! Egyszer ez, egyszer az. Máskor épp teljesen más. Nem szeretett volna útban lenni, már van itt elég páciens. Próbálta kigondolni, mivel lenne legkevésbé terhére másoknak. Végül mégis odalépett a betegfelvételi pulthoz.
– Tessék – vetette oda neki foghegyről a negyvenes, festett szőke hajú hölgy.
– Jó napot kívánok, Barát vagyok, időpontom van – köszönt, és készségesen a pultra készítette személyi- és lakcímigazolványát meg a TAJ-kártyáját.
A nő nem válaszolt semmit, de elvette a pultról az iratokat. Ez jó jel. Pár pillanatig a billentyűzeten matatott, egy Barát úr számára ismeretlen, misztikus adatbázisban.
– Korán jött – jelentette ki végül a nő. – Kettő órára van időpontja. Jöjjön vissza akkor – közölte, majd minden további nélkül visszatette a pultra az igazolványokat.
– De… már majdnem kettő óra van – próbálkozott Barát úr. – Nem lehetne, hogy fel tetszik venni az adataimat?
A hölgy felvonta a szemöldökét. Néhány másodpercig csak nézték egymást.
– Nem – hangzott végül a verdikt.
– Nem?
– Nem.
Barát úr meglepődött.
– Tehát – kezdte újra lassan, hogy biztosan jól értse – menjek el, és jöjjek vissza – az órájára nézett – tizenöt perc múlva?
– Igen.
Barát úr tudta, mikor kell feladni egy vesztésre álló párbajt. Exkuzálta magát, ott hagyta a pultot. Keresett magának egy szabad széket a váróterem sarkában. Lerogyott. Nagyon fáradtnak érezte magát. Összefonta két karját, és lehunyta a szemét.
Arra riadt fel, hogy elaludt. Hirtelen nem is tudta, hol van. Agya lassan dolgozta be a háttérzajokat, a rendelő szagát és látványát. Felült, és megdörzsölte az arcát. Hónapok óta rosszul aludt, de ilyen váratlanul még soha nem bóbiskolt el. Főként nem nyilvános helyen. Némi szégyenérzettel nézett körbe. Senki sem figyelt rá. Lopva ránézett a szemben lógó faliórára.
Kettő óta négy perc!
Pánikban kapta össze magát és állt be újra a pult előtti sorba. Ezúttal mások is álltak előtte, így végig kellett várnia, amíg beregisztrálnak. Idegességében egyik lábáról másikra dülöngélt.
– Üdv, újra – sóhajtott megkönnyebbülten, amikor az iratait újra kipakolta a pultra. A szőke rezignáltan nézett rá.
– Ez nem kell – tolta vissza a lakcímkártyát. Barát úr visszafogta a feltörni készülő ingert, hogy elnézést kérjen.
A nő egy ideig némán klimpírozott.
– Magának kettőre volt időpontja – szólalt meg végül.
– Igen.
– Már majdnem tíz perccel elmúlt kettő óra. Miért nem volt itt időben? – dorgálta meg.
Barát úr elpirult. Egy pillanat törtrészéig komolyan fontolóra vette, hogy talán még mindig alszik. Megcsípte magát, biztosan ébren van-e. A fájdalom emlékeztette, hogy ez a valóság.
– Hiszen én itt voltam, kérem – felelte végül. – Nem tetszik rám emlékezni?
– A doktor úr már várja. 106-os rendelő, balra a folyosón, második ajtó – a nő visszaadta a kártyáit. Nem nézett a szemébe.
***
– Hány éves?
– Ötvenhét.
– Súly?
– Hatvannyolc.
– Magasság?
– Száznyolcvankettő.
– Dohányzik?
– Nem.
– Ital?
– Köszönöm, nem kérek.
Az orvos csak egy pillanatra nézett fel. Folytatta.
– Korábbi betegségek?
– Csak a magas vérnyomás, ami a leletemen is rajta van. Ott van a gyógyszer neve és adagolása is, amit szedek. Más nem volt eddig.
Az orvos röptében átfutotta a leletet, majd kérdezett tovább.
– Családban fordult elő daganatos betegség?
– Igen. Édesanyám és édesapám is abban hunytak el. Édesanyám szülei is mindketten.
– Prosztata?
– Hát, édesanyámnak nem hiszem, hogy ilyen gondjai lettek volna.
A doktor most valamivel hosszabban nézett rá.
– Látom, humoránál van. Hát, lehet, hogy szüksége is lesz rá.
Csönd.
– Rendben, akkor vetkőzzön le, kérem. Megvizsgálom…
***
– Ezt a gyógyszert írta ki a doktor úr? – kérdezte az asszisztens. Aznap már harmadszorra állt sorban a pult előtt. Enyhén kába volt még, nem emlékezett a gyógyszer nevére, de bólintott.
– Három havi adagot írt Önnek – sorolta a nő, közben felemelte néhányszor az egerét, és az asztalhoz csapkodta. – Most nem tudom feltölteni, mert lefagyott a rendszer – hangsúlya nem hagyott kétséget afelől, hova kívánja a számítógépet, a rendszert és úgy általánosságban azokat a pácienseket, akiknek most épp dolguk van itt. – Az első havit felírjuk papírra, a többit meg később feltöltjük. Majd külön fogja tudni kiváltani őket. Ez a gyógyszer gyakran hiánycikk, szóval készüljön fel rá, nem biztos, hogy egyszerre ki tudja váltani az összeset. Szépen végig kell járni több gyógyszertárat, és lecsapni az utolsó darabokra. Érti? – csapott egy utolsót az egérrel, majd felnézett, hogy ellenőrizze, átment-e az üzenet.
– Értem, minden világos – hadarta gyorsan Barát úr. – Köszönöm – tette hozzá. Nem szeretett volna az egér helyében lenni.
– A fejlécen az adatokat majd magának kell majd kitöltenie – adta át végül neki a papírt a nő. Barát úr rutinszerűen átfutotta. – Kártya vagy készpénz? – hadarta a másik, mielőtt Barát úr végig tudta volna olvasni a papírokat.
Egy pillanatra összezavarodott, míg eljutott a tudatáig, hogy fizetnie kell.
– Öhm, igen… kártya, kérem.
– Kilencvenötezer forint, plusz szövettan, tételenként tízezer: összesen százharmincötezer forint – mondta azon emberek természetességével, akik naponta mozgatnak meg ennél sokkalta magasabb összegeket.
A kártya azonnal csippant: százharmincötezer forintot elkölteni sosem ment gyorsabban.
A leletet átvette, és elhatározta, hogy meg is kezdi rögtön a gyógyszerfelkutató munkát.
Elköszönt, és elhagyta a rendelőt.
Kifelé menet az üvegajtóban észrevette, hogy lehúzva maradt a cipzár.
A villamosmegálló felé félúton maga elé mormolt:
– Látod, anya? A fehér gatyától egyből sokkal szimpatikusabb voltam.
Fotó: RDNE Stock project, kép forrása: Pexels