Rozi nagyot nyújtózott az ágyában, közben hallgatózott. A konyhából beszűrődő hangok után kutatott, de semmi nem jutott el hozzá.
– Egyedül vagyok, már elmentek dolgozni – állapította meg, és lelkét a nyugalom járta át. Szerette a páratlan heteket, ilyenkor a tanítás délután kezdődött. Addig aludt, amíg jólesett, az egész délelőtt az övé volt, egyes-egyedül tölthette el a kedve szerint. Apja és nevelőanyja minden nap hétkor indult el otthonról a munkahelyére, és szerencsére ilyenkor nem ébresztették fel.
Rozi ezeket a magányos reggeleket békés álmodozással kezdte. Felült az évszaknak megfelelő hőmérsékletű konvektor tetejére, és kinézett az ablakon. A Mester utcai lakótömb negyedik emeleti lakásából jól látszott a házzal szembeni játszótér, a mászókák és a hinták. Sőt, a tér túloldalán, kicsit ugyan hunyorogni kellett hozzá, de az óvoda körvonalai is szürkéllettek, ahonnan két éve egyik társával bátran megszökött. Egy ideig merész terveket szövögettek, aztán az utcán álldogálás valahogy elveszítette a varázsát, és meggondolták magukat. Becsöngettek az óvoda kapuján, és még nagyobb lett a csalódás, amikor kiderült, hogy az óvónők észre se vették a turpisságot. Eddig tartott hát a nagy kaland. Izgalommal várta az iskolát, úgy érezte, hogy ott csupa újdonság következik.
– Milyen szürke minden! – nyomta az orrát az ablaküveghez és hallgatta az esőcseppek monoton pergését. A házak is egyformának, furcsán színtelennek tűntek. A fák kopaszon szomorkodtak, a játszótér üres volt. A kopottas padok – ahol idősek szoktak morgolódni a gyerekekre és egymásra – magukra maradtak.
Lekászálódott a konvektorról, és körülnézett a konyhában. Megitta a már régen kihűlt teáját, elrágcsált egy szelet vajas kenyeret, majd megcsinálta a szokásos fürdőszoba kört.
Kár, hogy a mami már nem lakik velünk. Olyan rég találkoztam vele, gondolta, miközben a hajkeféhez nyúlt. A fésülködés ügyetlenül ment, a hosszú haja mindig összegubancolódott. Nem baj, majd Marika néni rendesen befonja a copfjaimat. A szomszéd néni páratlan heteken minden délben becsöngetett Rozihoz, megmelegítette az ebédet – szigorúan kiporciózva a kötelezően elfogyasztandó adagot –, és „ráncba szedte” a kislányt indulás előtt. Az iskola a közvetlen szomszédságban volt, így a forgalmas úton sem kellett egyedül átmennie.
– Jó lehet azoknak, akik messzebbről jönnek iskolába, több kaland történik velük – sóhajtotta, és már ki is lépett a házból a novemberi esős szürkeségbe. Nyakát behúzva szaporázta lépteit, és néhány perc múlva megérkezett az iskolába. Az írás, olvasás és számtanóra izgalmak nélkül eltelt. A tanulóknak hangosan kellett olvasni a táblán látható betűket és szavakat, aztán leírni a fecske formájú kis „f” betűt. Nagy létszámú osztály lévén hosszú idő telt el, mire újra ugyanarra a gyerekre került a sor. Rozi ilyenkor elkalandozott: nézte a falakat, a rajtuk lévő táblákat, a piszkos foltokat. A tábla felett középen díszelgett az ország címere, amit jobbról és balról egy-egy bekeretezett fekete-fehér fotó fogott közre. Nem tudta, hogy kik ők, de nem merte megkérdezni. A tanító néni szigorú tekintete eltántorította őt az iskolai kíváncsiskodástól. Rozi többször próbált a szemébe nézni, de a hidegen csillogó szemüvegen keresztül nem tudott hozzá kapcsolódni.
A hangos olvasás közben Rozi arra lett figyelmes, hogy az osztály elnémult. Mindenki a tanító nénit figyelte, aki egyre mérgesebben követelte, hogy azonnal álljon fel az a tanuló, aki a „b” betűt „d”-nek olvasta: – Addig nem mehettek haza! – harsogta. Rozi nyugodtan és közömbösen várakozott. Nem zavarta, hogy az iskolában kell maradni, és az sem rendítette meg, hogy valaki félreolvasta a két betűt. De a csend szigora egyre kényelmetlenebbé vált. Néhány gyerek elsírta magát, a tanítás a végéhez közeledett. Ám az ajtót a csengetés után sem lehetett kinyitni. Egy-két szülő bekopogott, majd értetlenkedve visszahúzódott. Végül a tanító néni meggondolta magát: – Holnap visszatérünk erre! – köszönt el a megszeppent nebulóktól.
Rozi néhány perc alatt hazaért, a lépcsőkön felugrált a negyedik emeletre. A gyerekek nem használhatták a liftet, a házmester pedig ilyen későn már nem szerette, ha zavarják. Otthon az apjáék vacsorához készülődtek, értetlenkedtek a késés miatt. A kislány kezet mosott és leült az asztalhoz. Elmesélte az elmaradás okát. Az asztalnál ülve kicsit izgalmasabbnak tűnt a történet, mint az osztályban.
Az apja elgondolkodva nézett rá, majd elismételtette a betűcsere históriát. Rozinak rossz előérzete támadt, de kihúzta magát, és igyekezett szóról szóra felidézni a korábban mondottakat.
– Biztosan nem te voltál? Tudod, hogy ha megmondod az igazat, nem kapsz ki! Csak ha hazudsz nekem! – emelte fel az apa a hangját.
– Nem, nem én voltam. Én tudok olvasni – felelte a kislány halkan, de érthetően.
– Akkor mondd el még egyszer, hogy történt! És készítsd ki a fakanalat, hozd ide közelebb! Ha igazat mondasz, nincs mitől félned – csapkodta az asztalt egyre dühösebben. Rozi teste akaratlanul engedelmeskedett: karja ólomsúlyúvá vált, miközben apja keze ügyébe készítette az eszközt. Megállt tőle nem messze, a teste megfeszült a hirtelen jött rettegésben. A vállát leszorította, meredten bámult maga elé, és várt. A lelke, mint egy apró, könnyű madár – talán fecske – felszállt a konyhaasztal feletti polcra, és biztatóan nézett a kislányra. Így szokták ők ezt, kapaszkodnak egymásba, Rozi és a fecske. Így könnyebb az ütéseket elviselni, az üvöltést nehezebb.
A villásfarkú billegett felé, jelezte, hogy mindjárt vége, néhány csapás után kifárad a cirkusz. Rozi érezte a combján végigfolyó meleg nedvességet. Bepisilt. A szégyent megkönnyebbülés kísérte, az apja szemében ez jelezte a határt. Most másképp alakult. A fecske maradt a polcon, és szomorúan nézte a folytatást.
– Holnap az első órán felállsz, és az egész osztály előtt bocsánatot kérsz a mai viselkedésed miatt. Azért, mert nem vállaltad fel, hogy felcserélted a betűket! – dörgött az apai döntés megfellebbezhetetlenül.
Rozi nagy sokára végre ágyba került, bele se mert gondolni, hogy mit hoz a másnap.
Fotó: http://www.kaboompics.com, kép forrása: Pexels