Arcának apró redőit, pihent sűrű szemöldökét, lehunyt szemein az álmot jó figyelni reggelente, ha a lélegzetvételek ütemtelen rezdülései fecsegnek távoli képekről, hosszú barangolásról, véget nem érő kószálásról, ébredés előtt. Békés reggeli nyugalommal tölt el a gondolat, hogy én vagyok naponta az e világra hívás, újabb huszonnégy óra értelme, megannyi tenniakarás apró rugója, a csalogató költögetés. Kulcs a naphoz, a tökéletes ébredés felavatja a homályos szobát, az egymás szemébe nézést, megszakításos létünk másodpercnyi mámorát. A mintás ágynemű vasalt vonalán csúszom mellé, homlokom a halántékára simul, és becsukom a szemem, hadd érezzem még egy kicsit a felém hullámzó melegséget, a szendergés sorompóját a párnaillatban. Az ide-oda sétálgató alakok kontúrjai egyre élesebben közelednek a pályaudvar előtt a téren, ő meg csak áll bokros szemöldökét ráncolva a nagy idegenségben, a jól ismert idegenség közepén, a határozott elindulás előtt, mely sejteti, hogy ott, a sarok után a sárga köves utcában troli indul. Hely van bőven, nap melegíti a piros üléseket és a takarítás után párásan száradó gumiszőnyeget, pár leszállni igyekvő utas áll csilingelő ajtónyitásra várva, utcákat kémlelő fogózkodással az ovális ablakok előtt. Leült az átmelegített székre, de úgy tartja kezében az előtte lévő ülés támlájának fogantyúját, mint aki feszülten vár a jelre: “végállomás, tessék leszállni!” Azon tűnődik, járt-e valaha ebben a városban, ahol az idegen arcok turistának kijáró tekintetekkel figyelik, és ő szeretné megmagyarázni mindenkinek külön-külön, hogy idevalósi, itt lakik valahol, egyik következő megálló környékén. “Itt is vagyok” – gondolja, amikor észreveszi a sarki virágárust, amint a rózsákkal megrakott zöld dézsákat hordja ki az utcára, egy-egy virágot, levelet megigazít, és pillanatokig elégedettséggel figyeli kompozícióját a járdaszegélyen. Az ismerős kapualj régen nem látott szomszédjait küldi elé, és ő boldogan köszönti őket: „Jó reggelt, hogy van még?”, az arcok értetlenül mosolyognak, aztán értékelvén a kérdést, válaszolnak ezt-azt. A léptektől kitaposott hullámos kőlépcső szabja az irányt járásának, a hazatalálásnak, mintha egy hosszú, részeg éjszakából jönne, s a kovácsoltvas korlát tekereg tenyere alatt, vonszolja magával jobbra, megint jobbra az ajtóig. Zsebe mélyén ujjai a kulcskarika után keresgélnek hiába, a kétségek gyötrelmei között, hogy vajon jó helyen jár-e? Kinyithatja-e az ajtót, be szabad-e lépnie? Mélyeket kopog a festett ajtón, mely nyílik azonnal, mint a görbe tükör, kiadva megvénült önmagát, arcának apró redőit átbarázdálva mély ráncokká, barna erős karikába ágyazva szemét, felette a megőszült, sűrű szemöldökkel. Bentről madárének repked csiripelve kifelé, közben elvegyül egy-egy papagáj-köhögéssel. Ameddig csak belát, falakon, mennyezeten kalitkák, kisebbek, nagyobbak, tele színes szárnycsapással, pelyhes tollászkodással.
– Óhajt valamit? – kérdi az öreg, miközben figyeli a meghökkent idegent, akinek ujjai most megint a kulcsot keresgélik idegesen.
A szorítás a torkában tartja a szót, a megdöbbent üzenetet, csak az öreg válla mögött megjelenő idős asszony látja a jelek foszlányát e megkésett hasonlóságban, az ismerős idegenben.
Ijedten kapom fel fejem a párnáról. A sötétítő mögül beszűrődő napsugarak már csíkosra festették a falakat, bútorokat és az arcát. Belesüppedtünk egy újabb, rejtélyes napba, valós álmok valótlan világába, ahol az összetartozáson kívül minden más biztosnak tűnő támpont kisiklani látszott a bizonytalan elalvások és a bizonyossággal teli ébredések között. A reggelek legszebb szertartása a szent ébredés után a konyhából a verandára áradó kávéillat, a galambok búgását túlharsogó, csicsergő nóta a kert felől. A fonott karosszék halk sziszegéssel állja a nyújtózkodást, a belecsodálkozást reggelek ébredésébe, a szertefoszló álmok illatát kereső szippantásokat, fáradtan-friss, még kicsit ügyetlen napfelkelték mozdulatait. Ha lelassíthatnám a pillanatokat töredékeire, látnám, hogyan telik meg egész lénye ötletekkel, vágyakkal, mindent túlélő sóvárgással, ujjai madársimogató gondoskodással a lét e szárnyasabb értelmétől.
A kert úgy kortyolgatja a hajnali fényt, mint mi a kávét, egymás szemén melengetjük a reggelek folytonosságát, mint a békés öregedés titkát, pacsirtaszót a vonatfüttyben. Jó felébredni korán, mielőtt felkelne a világ, az álom ilyenkor menekül nyomtalan, nem kapálózik, rugdalózik az ember fejében egész napon át. A kalitkák csak lassan ébredeznek a házban, a madárálmok is elkotródnak a céltalan fogolysors rácsain át a nyitott ablakon oda, ahonnan jöttek. Zöld buszok első járatai ébrednek valahol messze az utcán, hogy az ember rájöjjön arra, nincs is már olyan kora reggel, soha nem lehet elég korán kelni a szendergéshez, és mindenképpen késő már bepótolni elhalasztott dolgainkat. A madarak mindig felróják nekünk mulasztásaink, apró csőrük kemény koppanásaival, karmaik kapaszkodó, függeszkedő szorításaival, ahogy ébredő étvágyak tömködik az apró begyeket. Nem beszélni furcsa álmokról csak ott van divatban, ahol madarak is élnek, ébrednek veled reggelente és figyelmeztetnek tennivalóidra, hogy a flört ideje lejárt, most friss víz kell az itatókba, mert ez a megszabott rendszerek világa, nem a spontán történéseké.
Telnek a percek, a nap már felmosta az utca mindkét oldalát, a tiszta járdát szegélyező fehér-fekete köveket, a fák meszelt törzsét, a piros háztetők közt feszülő villanydrótokat. A még hűvös levegő alig moccan, nem fúj ébresztőt senki és semmi, csak a madarak, távol a világtól, más minden vigyázza a még alvók álmait. Fiatal férfi közeledik a ház felé, csendes léptei nem zavarják az utcát, csak a madarak érzik közeledését. Energikus határozottsággal halad el a kerítés előtt, mely a pillanatok töredékeiben hol megmutatja, hol eltakarja profilját. A kapu előtt megtorpan, mint aki tudta, hová indult, de a megérkezés bizonytalansága megcsúsztatta a cél átmásolt kontúrját, arcának szép, tiszta vonásaira kirajzolódik a kételkedés. Benyit a kertbe, és úgy lépked a keskeny kockaköveken, mint aki örül, hogy végre hazatért, hosszú idő után.
– Ki az a fiú? – kérdeztem egyre furcsább érzésekkel, miközben figyelem az ismerős lépteket. – Mindjárt megnézem – mondja, feláll a fonott karosszékből, és a látogató elé megy, az idegen szólni akar valamit, miközben szeme végigsétál a házon, nyugodtan. Közelebb lépek marasztalni a múlt körvonalát, újabb ébredést újabb rejtélyes napon, megölelni a bizonyosságot bizonytalansággal teli reggelen, megcsípni az orrát, és megkérdezni: “valóban te vagy az?”, megsimogatni bizsergő ujjbegyekkel ezt a szép hasonlóságot.
– Biztosan eltévedt – folytatja érzéketlenül, mialatt az idegen kilép az utcára.
Másodközlés, az írás eredeti megjelenési helye a Romániai Magyar Szó irodalmi melléklete.
Fotó: Sofia Guzeva, kép forrása: Pexels